Századok – 1933

Tárca - Holub József: A leánynegyedről 117

tárca. 119 a magszakadással, a ius femineum-mal kapcsolatban került szóba, amely egyáltalán nem volt privilégiuma a nöágnak — mint Kelemen gondolja (A nem befolyása stb. 102.), —- hanem jussa. De hát ha az apa a pénzével, a pénzen szerzett jószágával életében s halála esetére is úgy rendelkezhetett, ahogyan akart, adhatta vagy hagyhatta azokat a leányainak is, — ha az anyai vagyonban mindkét ág egyformán örökölhetett, ha a királyi adomány is szólhatott mindkét ágra, ha már pl. 1339-ben fiúk úgy nyilatkoznak, hogy nővéreikkel „equales essent in portionibus eorum imiversis" (AO. III. 278. — Ausztriai eredetű család volt ugyan, de már a XIII. század óta birtokos volt itt), — akkor bajosan tudnánk magyarázatot találni arra, hogy a pénzzel egyenlőnek tekintett apai empticiában a leányok háttérbe szoríttassanak a fiúkkal szemben. De ha a leányok ezekből is csak negyedet kaphattak, akkor mi lett a többi % résszel, ha csak leányok maradtak ? A rokonoké lett talán ? Ez nem hihető. A királyra szállt talán az adományos birtokokkal ? Ez sem lehet, mert tévesen írja Váczy (Századok, 1932. 383., Minerva, 1932. 184.), hogy a „fiatlanul" elhalt nemes empticiáira is ráteszi a király a kezét ; ez csak akkor történt, ha „absque liberorum solatio" vagy „heredibus utriusque sexus exorbato" halt el, sőt 1279-ben azt olvassuk, hogy a deficiens szerzett birtoka a fivéréé lett „iure successorio et consuetudine regni nostri", s csak az adományos javai szálltak vissza a királyra (ÂTJO. XII. 254.). A leányokat tehát megillette a portio, a rész a vásárolt javakból. 1379-ben egy nő a negyedét és az atyja vett és zálogos birtokaiból neki járó részét ajándékozta el (N. Muz. lt.). 1467-ben az ingóságokkal együtt egyenlően osztoznak meg a fiúk és leányok az anyai birtokok mellett bizonyos apai jószágokban is, amelyek nem voltak ősiek (Zichy, X. 432.), — s 1478-ban a fivér kiadja nővérének a részét azokból a birtokokból, amelyek „pro illis 5000 fl. auri, qui de pecuniis per progenitorem eorum Venetiis depositis provenissent, in manus suas devente forent et statute haberentur, ex eoque ius femineum veluti masculinum sequerentur" (U. о. XI. 225.). 1470-ben Töttös László leánya nem akarta a negyedért felajánlott kielégítést elfogadni s az atyai birtokokat kezéből kiadni, mert azok közt olyanok is voltak, amelyek őt „non tantum iure dotalitio et quartalitio, sed etiarn hereditaria iure concernèrent" (U. о. 62.) stb. stb. Az elég nagyszámú kúriai ítélet is azt mutatja, hogy szó sem lehetett itt kétféle jogelv küzdelméről. A szeme elé került első ilyen ítéletről (1408. Zalai okit. II. 351.) azt mondja Kelemen, hogy az gyökerében támadta meg a régi, mindenből csak negyedet juttató jogszokást. Sem ő, sem Eckhart nem vették észre, hogy egyik esetben sem akörül forgott a vita —• az említett 1394-ikiben sem,— hogy az egyik fél részt követelt, a másik pedig a régi felfogás szerint csak negyedre volt hajlandó a vásárolt jószágból, hanem a birtok jogi természete volt vitás vagy azt tette vitássá az egyik fél, s a nádor a fennálló és ősi jogszokás szerint döntött, amikor az empticiákból részt ítélt meg. Jogilag itt van a kérdés lényege ! Nézzük pl. a Fraknóiak nagy perét 1437-ből (Sopron, II. 269.). Fraknói Pálnak csak leányai maradtak s osztályos atyafia panasszal fordult a királyhoz, hogy az özvegy nem akarja neki kiadni azokat a birtokokat, amelyek a leányágat nem illetik. A király a nádornak, az országbírónak, az .esztergomi érseknek s a kancellárnak megparancsolta, hogy „id faciatis in pre-