Századok – 1933

Tárca - Holub József: A leánynegyedről 117

120 tárca. missis ... et decernatis in hac parte, quid iuri et consuetudini regni nostri predicti videbitur expediri". A per folyamán kiderült, hogy az özvegy azért nem akarta a fiági javakat kiadni, mert teherben volt s számíthatott arra is, hogy esetleg fia születik. A nádor ítélete úgy szólt, hogyha fiú születik, akkor az atyai javak felét kapja, amit az özvegy már akkor kézhez, kapott, ha pedig leány lesz az újszülött, akkor az őstül maradt javakból kihasítanak a leányoknak negyedet, de csak férjhezmenetelükig, „exceptis talibus possessionibus, que easdem partes emptionis vet inpignorationis titulis concernèrent, de quibus eisdem domine et puellis equalis divisio modo divisionario extradari debet". Ez az ítélet pedig az országos szokásnak megfelelő volt, mint a királyi parancsból is láttuk, s nemcsak a kúriának a felfogását képviselte. Tévesen hivatkozik Eckhart a fiúsítás intézményére, mintha ez. szintén a kúria praxisából indult volna ki s mégis „hamar gyökeret vert a magyar jogi felfogásban." Először is nem a királyi udvarból indult ki. Hosszasabban fejtegetem a fiúsítással foglalkozó dolgozatomban, még az érzelmi momentumokra is rámutatva, hogy mikép jelentkezett a törekvés a lelkekben, hogy fiú nemlétében, valamikép a leány részére biztosítsák a vagyont ; elsorolom azokat a módokat is, amelyek ezt célozták. Csak a formát találta meg a királyi udvar. De lényeges tévedés az is, hogy a két intézményt egyáltalán összehasonlítja. Mert a fiúsítás forrása mindvégig a királyi kegy, a gratia maradt, azt minden esetben kérni kellett, abból jogszokás soha nem lett, sőt a consuetudo, mint kimutattam, elég hamar olyan szűk korlátok közé tudta szorítani, hogy csak az ötödik ízen belül gyakorolhatta ezt a kegyet a király. Az oklevelekben egyébként igen gyakran szerepel együtt a quarta a hitbérrel, a dos-szal. Ez vezet azután rá az említett formula eredetére s így igazi értelmére is. A hitbér tiszta pénzkövetelés volt, mégis azt olvassuk, hogy „de omnibus possessionibus" járt (pl. 1254. ÁITO. VIII. 59.), ami azonban csak azt jelenti, hogy a férj egész vagyona szavatolt érte (1. erre AO. VII. 75—77.) ! Az említett 1379-i oklevélben a leány, mint láttuk, elajándékozta negyedjogát „de universis possessionibus seu possessionariis portionibus . . . patris sui ubilibet et in quibuslibet comitatibus habentibus, sibi de regni consuetudine provenientia". Szerzők szerint ez egész világosan azt jelenti, hogy mindenféle birtokban csak negyedjoga volt. Ámde lássuk csak az oklevél folytatását : „item portionem suam" a vásárolt és zálogos birtokokból ! így hát az Eckhart által felhozott 1309-i oklevél semmit sem bizonyít az állítólagos régibb szokás mellett, mert akkor a HK. iura paterna kifejezése is az összes atyai javakat jelentené, pedig ott már csak kétségtelen, hogy az őstül maradt jószágokat jelenti. Még arra akarok csak rámutatni, hogy ha az lett volna a régibbjogszokás, hogy az empticiákból természetben kapják ki a leányok a negyedet, akkor még a gondolata sem merülhetett volna fel annak, hogy a quarta-pereket a szentszékek hatáskörébe engedjék. A beregi egyezménytől kezdve törvényeink s okleveleink egész sora bizonyítja, hogy ezeket mennyire tiltották, hogy birtokperekben ítélkezhessenek (csak az 1458 : 49-et említem. Syll. I. 155.). Ellenben a házassági és a dotális perekre vonatkozólag már a beregi egyezmény megállapította ezeknek illetékességét s egész természetesen kerültek ide a negyedperek is, mint tisztán pénzköveteléssel kapcsolatban álló perek, mert ezt az intézményt a causae matrimoniales „accessorialí -jának tekintették (1462 : 3.).