Századok – 1933

Tárca - Holub József: A leánynegyedről 117

118 tArca. ahogy a 29. cím részletesen elsorolja, hogy az 1462 : 3. mily pontokban van ellentétben a szokással, bár azok nem a lényeget érintették ! Ezzel szemben sem a 88—90. címekben, sem másutt, ahol érinti Werbőczy ezt a kérdést, nem találunk a legkisebb nyomára sem. Az I. R. 17. címe világosan megmondja, hogy milyen birtokok illetik a fi- és leányágat egyaránt : „pecuniis paternis aut maternis empta et comparata, praeterea in homagium alicuius interempti nobilis data et obligata, caeterum pro iure quartalitio . . . collata". Már most egy 1351-ből való oklevélben azt olvassuk, hogy valaki azzal a megokolással akar mentesíteni egy birtokot negyedfizetés alól, mert az vásárolt birtok, sőt kiemelendő, hogy atyja nem ősiből való s így nem a testvérét is illető pénzből vette, megmondja azt is, hogy „cum pecunia quam pro sui sanguinis effusione et homicidio fratris . . . ac pro quarta filiali recepisset" (Zichy, II. 453. — Ezt az oklevelet idéztem cikkemben is, Turul, 1928. 110., s Kelemen válaszában (U. o. 1929. 89—90.) majd három hasábon foglalkozott vele,de — úgy látszik — nem értette meg !). Még egy adattal alátámaszthatjuk azt, hogy a HK. álláspontja országos szokásjog volt : 1417-ben az adományos, aki 1403-ban (!) a hűtlenségben elmarasztalt nemesnek összes birtokait megkapta, kiadta a negyedet, de csak a hereditárius birtokokból, „exceptis . . . emptitiis et impignoratitiis ac ratione sanguinis effusionis vei homagii deventis" (Dl. 10.567.). Az 1351-i adat Erdélyből való. Ugyanonnan ismerünk egy érdekes pert, 1390—4-ből, amely napnál világosabban mutatja, hogy mi volt a jogszokás e tekintetben. Amikor a leányok bebizonyították, hogy a vitás birtok vásárolt birtok volt, a felperes maga elismerte, hogy a nőági utódok „in ipsis possessionibus, fundo curie portionem habere debere", míg előzőleg azt vitatta, hogy „non portionem, sed ius quartale iuxta huius regni consuetudinem habere deberent". Az alvajda ítélete is azt bizonyítja, hogy az volt az egyedüli jogszokás, hogy csak hereditárius birtokból járt ki a negyed (Teleki, I. 242—8.). Erdélynél maradva 1508-ban és 1513-ban is „portiones congruentes" követeltek a leányok azokból a birtokokból, „que ex eisdem ius femineum veluti masculinum concernèrent" (Bánffy, II. 424, Teleki, II. 319.). Az utóbbi két esetben a teljes formula is szóróiszóra ugyanaz, pedig az egyik oklevél a nádor, a másik pedig a vajda kancelláriájából került ki. Lehetett itt küzdelem ? Úgy-e nem. Pedig Kelemen és Eckhart még 1513-ban is látnak ilyet, mert pl. a kolozsmonostori konvent előtt valaki „de totálibus possessionibus" követelt negyedet. Nem joggal írtam-e tehát — Kelemen kifejezését használva — azt, hogy „abszurdum" kétféle jogelv küzdelmét látni a negyed intézménye történetében ? Csak röviden mutatok rá arra, hogy a magszakadással foglalkozó s a nőágat közelről érintő 29. cím, amely különben szintén a szokásra utal, tulajdonkóp az 1492 : 63. szószerinti átvétele ; tehát már ekkor diadalmaskodnia kellett volna az újabb felfogásnak, Eckhart pedig egy formula alapján még 1494-ben is a régi szokás megnyilvánulását látja. De ez a törvénycikk nem más, mint az 1486 : 26. t.-c. átvétele, amely azonban szintén nem új szokást akart megállapítani vagy diadalra juttatni, mert a végén megjegyzi, hogy „huiusmodi consuetudo et ordinatio etiam hactenus conservata fuisse plane dignoscitur ". Ez a törvény viszont az 1435 : 17—20. cikkein nyugszik, amelyekben a „secundum regni consuetudinem" és „dictante eadem regni consuetudine" kifejezéseket találjuk ; így ez sem jelentett semmiféle határvonalat a negyed történetében, mert itt is csak