Századok – 1933
Szemle - Mályusz Elemér: Megjegyzések 115
116 szemle. semben nem írtam le. A „Weiler" szóval is hasonló logikai játékot űz. Mivel feltétlenül igazának kell lennie, kijelenti, hogy e szót nem lehet tanyának fordítani ; de mert ugyanakkor tagadja, liogy azok a települések, a Dunántúl keleti részében, amelyekre a Weiler szót könyvében alkalmazta, faluk lehetnének, az ellenmondást ügyvédi fogással így próbálja minél kevésbbé feltűnővé tenni : e szó „kisfaluk jelölésére is talán használható". 4. Történeti monográfiában nem engedhető meg, hogy az elbeszélő szövegben a források nyersen, latinul közöltessenek s bizonyára még kevésbbé helyénvaló ez az ejárás egy földrajzi munkában. Megértem azonban, hogy a módszerre vonatkozó minden megjegyzésem hatástalan maradt J.-re, hiszen ő azt képzeli, hogy a Mária Terézia-féle urbariális tabellák gazdaságtörténeti szempontból lettek volna csak fontosak. Nem tudja tehát, hogy ez a forrásanyag a népesség memzetiségének meghatározására fontos, mert a tabellák a lakosokat név szerint sorolják fel s így segítségükkel pontosan megállapítható, hogy a XVIII. század közepén hol volt német, magyar vagy szerb népesség. Végtelenül sajnálatos, hogy J., bár évekig dolgozott munkáján, nem szerzett tudomást éppen erről a fontos forráscsoportról, amely nélkül csak torz képet lehet adni a tárgyalt terület településtörténetéről. J.-nek ez a kijelentése, meg az 1. alatt a magyar megyéről megismételt mondatai immár nem hagynak fenn kétséget, hogy mi az oka annak, hogy könyve nem jelenti a történettudomány gazdagodását. Amíg ismertetésemben (329. 1.) még haboztam, vájjon J. tévedései az objektivitás vagy elemi alapismeretek hiányára vezethetők-e vissza, ma már kétségtelen, hogy az utóbbi körülményre. Azonban elemi ismeretek közlésére, így annak megmagyarázására is, hogy a Szent István-féle királyi megye más valami szervezet, mint a XIII. században kialakult nemesi megye, folyóiratunk nem vállalkozhat. Bár jelentéktelen, szóvá kell tennünk : Dornyay könyve 1927. jelent meg, J.-é 1931. Bármily készségesen el is hisszük, hogy J. kézirata sajtókészen évekig hevert kiadatlanul, a négy évnyi különbség Dornyay elsőbbségét nem teheti vitássá. Az 5. pont tipikus példája a védelem nagylelkűségének. Itt a „vádló'' iránt némi elismerés fejeztetik ki, de csak annak hangsúlyozásával, hogy amit mond, az úgy sem érinti a szerző megállapításait. 6. Ez a Szekfű által említett anthológia. Sőt valamivel több : viszonvád is. Annak hangsúlyozása ugyanis, hogy a könyv földrajzi disszertáció, azt jelentheti, hogy a bíráló félreértette a munkát s azt helytelen szemszögből vizsgálta. Ezzel szemben utalnom kell ismertetésem bevezető soraira, ahol elismertem, hogy J. „igen figyelemreméltóan tesz kísérletet új módszer alkalmazására, amikor a szokásosnál fokozottabb mértékben igyekszik a földrajzi, statisztikai, történeti és néprajzi vizsgálódások eredményeit egységes képbe foglalni". Sőt még kiemeltem a gazdag bibliográfiát, az adatok óriási tömegét is — több dicséretet azonban nem mondhattam, mert, sajnos, a munkában anthológiába foglalható egyéb jelességeket nem sikerült találnom. Nem valószínű, hogy J.-n kívül bárki is rossz néven vette volna tőlem, hogy egy történeti szakfolyóiratban nem foglalkoztam a statisztikai vagy földrajzi eredmények ismertetésével s ugyanúgy biztosra veszem, hogy J. az egyedüli, aki azt képzeli, hogy könyve legfeltűnőbb hibáinak kimutatását a magyar-német tudományos együttműködésre irányuló törekvés váratlan és éles elutasításának fogja bárki is tekinteni. Mályusz Elemér (Szeged).
