Századok – 1932
Értekezések - JOÓ TIBOR: Zrínyi történetszemlélete és a barokk 261
zrínyi történetszemlélete és a barokk. 275 elszántságával, ott keresve utat e vágynak, ahol az adott viszonyok és szükségletek között talál, felhasználva az intellektuális ambíciót, az írói tehetséget, a művészi hajlamot is. De ezekben a szövegekben, ahol a gondolatok középpontjában az ősök hamvai és tettei állanak kegyeletet és követést parancsolva, még mintegy differenciálatlan egységükben pillantjuk meg a politikai tevékenység és a históriai érzék eredeteit, s ez a legnevezetesebb vonásuk kutatásaink speciális célja szempontjából. Ez az ősegység — mely aztán a fejlődés folyamán a kiélésben az aktív politikus és a historikus irányába hasad szét — a nemzedékek összetartozásának az ösztöne, egy mély primér lelkiállapot ; ebből fakad a politikai tevékenység elsődleges formája, a családról való gondoskodás és a történelmi érzék csirája is, a kegyelet és a történeti kauzalitás sejtelme. Ez az intuíció — hogy a mult, jelen és jövő egybetartoznak, ugyanannák a kauzális sornak a tagjai, hogy felelősek vagyunk hátra és előre, hogy az elődök művét nem szabad veszni hagyni, hanem kegyelettel folytatni kell, hogy az utódokról gondoskodni tartozunk, s hogy mindezek a követelmények éppen a történeti folytonosság valóságán alapulnak, — Zrínyiben igen erős volt. Egész élettevékenysége ebből az elemi életérzésből ered. Az időnek, az idő folyamatosságának és a generációk összefüggésének az élménye talán minden emberi szellemi tevékenységnek a végső forrása. Zrínyinél mindenesetre végső rugója minden hajlamnak és tettnek. És mindkét iránya izmosan kibontakozott. Tehát ő éppen annyira született historikus, mint amennyire politikus. Lénye alapanyagának egyazon rétegéből nyúlik fel a két tevékenységi forma, s csak az aktivitásra késztető külső és belső körülmények voltak az okai, hogy kifejlett személyiségében a politikus vált uralkodóvá. Nem lelt kielégülést a puszta teoretikus passzív magatartásban, a történelemírásban, a helyzet sivárságának felismerése sem vezette meddő panaszolkodásra, jeremiádokra, moralizálásra, hanem felébredt benne az aktív felelősségérzet, s a pedagógus-politikus hajlam tevékenységre serkent. Ám ez az itt vázolt élmény még egy elemi lelki adottságot feltételez, s ez egyszerűen maga az emberi intelligencia, a felismerés képessége, a valóságérzék. Csakis ez tesz képessé az idő és a generációk kontinuitásának a belátására is. Szőrszálhasogatásnak látszhatik ez a finom disztinkció, az pedig, hogy Zrínyiben az intelligencia meglétét hangsúlyozzuk, szószaporításnak. Pedig nem egészen így van. Az intel-18*
