Századok – 1932

Történeti irodalom - Balassa Brunó: A latintanítás története. Ism.: Imre Sándor 214

TÖRTÉNETI IRODALOM lésügyi lexikon, tehát nem a történeti kutatások szétszórtsága hozta létre. A XI. kötet húsz év múlva, 1878-ban jelent meg, tehát szó sincs valami sebtiben összetákolt munkáról, sem a cikkek felületes rövidségéről. S különösen nem mondható ez Eckstein tanulmányáról, amely csak a pótkötetre készült el, 213 oldalas, nagy gonddal helyesbíti és kiegészíti a VII. kötetnek a római nevelésről szóló cikkét s bár alapossága nyilvánvaló, magát szerényen csak kísérletnek kívánja tekinteni (XI. 696, 2. jegyzet). Ezt a kis részletet azért említem fel ilyen bőven, mert azt mutatja, hogy a szerző nem eléggé óvatos a megállapításaiban és egy-egy ilyennel a többiek, a tárgy lényegére vonatkozók iránt is kétséget ébreszt. Ide tartozik az a különösség, hogy számos utalásában rövidítve adja első ízben említett művek címét is, holott nemcsak olyanokra kell számítania, akik az egész irodalmat nélküle is ismerik, hanem kezdőkre és más teridetek szakértőire is. Többször csak név és lapszám van az utalásban, bár a könyv címe még nem fordult elő (13,18, 24, 149.). Néhol a forrásra való utalást nem érti az olvasó, pl. a 29. oldalon egy mondat közepén az és kötőszó mellett van az utalás jele s a mondat végén másik utalás ; másutt (36.) az idézett könyvcím közben stb. Általában sok, aprólékos észrevételre ad alkalmat a tömérdek jegyzet, a felhasznált anyag bősége és az a helyes törekvés, hogy híven jelezzen mindent. így sem, vagy talán éppen így nem látjuk mindenütt tisztán, mit kíván saját állításának vagy megállapításának tekinteni, mit nem ; mi az, amit ő maga közvetlenül a forrásból vett s amit az idézett feldolgozásból. Erre azonban a gyakorlat majd megtanítja a szerzőt s vigyázatra serkenti olyasmire nézve is, aminek a 197. oldalon látjuk a példáját. Itt Vormbaumra utalva mondja a jegyzetben, hogy Alvarez grammatikájának jezsuita bírálatát „protestáns részről Neanders Bedenken-jével vetjük össze", holott a név : Neander. Ennél különben fontosabb ugyanitt a szövegben kétszer is az ,,— úgymond (197., 198.), amelyről nem tudjuk, kire vonatkozik. A Neanderrel való összevetés is elmarad. Valahogyan nem uralkodik a szerző az anyagán, nem felülről szemlélődve rendezi, hanem a sok mindent igyekszik elhelyezni. Pedig észrevesz lényeges kérdéseket (pl. 276. s köv. : az iskolai célú szemelvények dolga) ; tudja, hogy a latintanítás történetében a tömérdek elégedetlenség okának felderítése milyen nagy jelentőségű ; meglátja (199), hogy a grammatikák (mindenféle régi könyv !) előszava mennyi bírálatot és javaslatot tartalmaz ; néhol egészen élvezhetően nekilendül (pl. 254.) és mégis hiányát érezzük a történeti alakulás világos bemutatásának, nevezetes fordulatok éles jellemzésének. Sem egy-egy korról, sem az iskolák egyetlen csoportjáról, sem a nevezetesebb írókról és tanítókról (pl. Erasmus, Comenius) nem kapunk összefoglaló jellemzést, de a használt könyvekről sem, jóllehet indítást mindenik irányban érez a szerző eleget, azt határozottan látom. Erre mutat egyes szerzők (Vergilius, stb.) szerepének összefoglalása is (290. s k. 1.), de ez már sok