Századok – 1932

Történeti irodalom - Dahlmann–Waitz: Quellenkunde der deutschen Geschichte. Ism.: Bartoniek Emma 219

TÖRTÉNETI IRODALOM. 219 ismétléssel is jár. Talán úgy lehetne ezt a könyvet legjobban jellemezni, hogy a szerző nem akart egyszerűen vélemények összeállítója lenni, nem akart a latintanítás feltétlen védelmezőjének sem feltűnni, hogy tárgyiasságát megőrizze, de másrészt óvakodik attól, hogy tanulságokat már itt levonjon és saját véleményét a latintanítás sikertelenségeiről (228.) és az iskolák „álomvilágáról" (244.) kifejtse. Határozott szempontja, hogy a latintanítás sorsának változásai a korszakok felfogásában gyökereznek. Ezt sokszor, helyesen hangoztatja, de a II. fej. rendkívül keveset fejt ki ebből (13—16.). Pedig milyen becses lett volna, ha kimutatja, hogy a változó korokban milyen hatása lett a korszellemnek a latintanításra és az iskolai latintanításnak (miért „latinitás" ?) milyen volt a hatása a közgondolkodásra. A 14. oldalon nyilván ez a gondolat foglalkoztatja. Éppen nagy anyaga tette volna lehetővé e szempont következetes alkalmazását. Meg kellett volna ismertetnie összefüggően az egyházak állásfoglalásait a latinra nézve (van erre is a könyvben elég indítás), a latintanítás körének, tartalmának, módjának a szerepét az egyes népek művelődésében, kimutatva, hogy hol és mikor, az egész népnek melyik és mekkora része volt részes a latintanítás hatásában és milyen volt ez a hatás. Látja a szerző ezt a kérdést is ; tudja (14.), hogy „a latinitás értékein a kor fiatalságának (csak) egy része nevelődik" s bizonyosan tudja, milyen különbség lehetett azok műveltségében, akik számára a latin csak szolgálati vagy köznyelv volt, vagy akiknek egyszersmind a klasszikusok szellemi táplálékot is nyújtottak. Efféle, nagyon fontos kérdés több is erősödik meg e munka olvasása közben. Ezekből nyer történelmi megvilágítást a tanítás anyaga, módszere is és ezért kívánatos, hogy a gyűjtött anyag további feldolgozásában olyan szempontok is érvényesüljenek, amilyenek az említetteken kívül pl. Barth hatalmas neveléstörténetében (Gesch. der Erziehung in soziol. und geistesgesch. Beleuchtung ; 1. kiadása 1911, az 5—6. kiadás 1925) és általában a legújabb neveléstörténetekben az egyes tantárgyak történeti szerepét egyetemesebb világításba állítják. A munka folytatását nagy érdeklődéssel várjuk mindnyájan ; az lesz az, amire igazán szükségünk van. Annak értékét az is növelné, ha a szerző meg tudna szabadulni nyelvezetének sajátságos erőltetettségétől, kifejezésének gyakori túlzásaitól s az ebből következő modorosságtól. Imre Sándor (Szeged). Dahlmann—-Waitz ; Quellenkunde der deutschen Geschichte. Herausgegeben von Hermann Haering. Leipzig, Koehler, 1931. — 9. Auflage. 8°, XL., 992 11. Pontosan 20 évvel a fogalommá lett „Dahlmann—-Waitz' utolsó kiadásának megjelenése után, új szerkesztő irányítása mellett, nagyrészben új munkatársak közreműködésével, a szerkesztőt nem számítva összesen 54 tudós, köztük tudományuk legelsőrangú