Századok – 1932

Történeti irodalom - Balassa Brunó: A latintanítás története. Ism.: Imre Sándor 214

216 TÖRTÉNETI IRODALOM. azonban elmaradt, a könyv végső mondataiból kitetszően (313.) a második kötetben lesz róla szó. Bizonyosan kiadási nehézség, a kötet terjedelme az oka. Ebből azonban feltétlenül sok ismétlődésnek kell származnia, mert sem az anyag és a módszer tárgyalását nem lehet elkülöníteni egymástól (1. pl. 132., 254.), sem pedig az egész felölelt időről nem lehet a módszert úgy ismertetni, hogy a korszakokat e tekintetben is össze ne hasonlítsuk. Ilyen okokból már itt is kényszerűen ismétlődik egy és más ; ezzel aztán a könyv szerkezete meglazul. Az egész mű nyilván másként alakul, ha pl. abból indul ki, amivel a 145. oldalon kezd egy fejezetet s abból bontja ki mindazt, amit a latintanítás céljának, anyagának és módszerének fejlődéséről tanulmányai alapján tisztán lát, de részint a szerkesztés fogyatkozásai, részint az anyag rostálatlansága miatt nem sikerült határozott képben tárnia elénk. Az imént már érintettem, hogy ebben a kötetben Magyarországról nincs szó. Ennek bizonyosan súlyos következései lesznek : vagy nem sikerül a szerzőnek beillesztenie a hazai fejleményeket a latintanítás fejlődésének egyetemes menetébe, vagy pedig kénytelen lesz tömérdeket ismételni ebből a kötetből. Ez azonban a jövőre tartozik. Az előttünk levő, kifejezetten „egyetemes neveléstörténeti rész"-t (5.) illeti az a kérdés, hogy szabad-e nekünk az ,,egyetemes"-ből magunkat kirekesztenünk. A szerző eljárását nem okolja meg ; enélkül nem tudom helyeselni. Abból, ami nálunk e téren történt, semmit sem lehet megérteni a nyugati iskolázás története nélkül, az tehát természetes, hogy bevezetésül szükség van a latintanítás európai sorsának bemutatására. A szerzőt előnyösen jellemzi, hogy ilyen széles alapvetésre akarja építeni a magyar fejlődés rajzát, de a magyar tudományosság feladatai és kivált neveléstörténetünk égető szükségletei azt parancsolják, hogy az idegen anyag felkutatása és feldolgozása nekünk csak segítségünk legyen, nem célunk ; csak arra vonatkozzék, ami nélkül a magunk kérdéseit nem lehet tisztázni, így is elnyúlik minden szál a kérdések eredetéig, de egészen másként alakul az egész, ha a magyarországi latintanítás nagyon határozott kezdőpontjáról néz a szerző visszafelé s az itt beállott változások és kifejlődött újító mozgalmak okait keresve mutatja fel ezek külföldi előzményeit és hasonmásait. Az „egyetemes" neveléstörténet velünk nem törődik ; ezen mi csak a magunkénak feltárásával tudunk segíteni. Hasznot is csak ezzel teszünk ezen a téren a tudománynak. Ha a szerző nem követi az egyetemes és a magyar elkülönítésének szerencsétlen, de már talán múlóban levő szokását, akkor magától értődnék, hogy csupán a reánk ható országokat tárgyalja ; az egyetemes neveléstörténeti szempont egyebet is megkívánna. Nem szabad e könyv értékéről ítélni mindaddig, amíg a hasonló tárgyú régibb művekkel mind az anyagát, mind a szempontjait, mind az eredményeit részletesen össze nem vetjük. Az pedig, hogy a szerző kifejezetten forrástanulmánynak nevezi