Századok – 1931
Történeti irodalom - Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Ism.: Deér József 64
TÖRTÉNETI IRODALOM. 67 metodikai előzménye a konkrét tényismereteknek tárgyias, szigorúan irodalmi források alapján történő kiszélesítése átfogó történeti megállapítássá. Horváth mindhárom esetben sajátosan irodalomtörténeti eredményhez jutott, ezek az eredmények azonban nem elszigeteltek, hanem harmonikusan kapcsolódnak a többi történelmi „résztudomány" megállapításaihoz. Ez az eljárásmód tehát nyilvánvalóan szellemtörténetinek minősíthető, amennyiben a történés egész területére érvényes ismertetést eredményez. De a könyv szellemtörténeti beállítottsága igazolója egyúttal e bírálat szempontjának is, mely benne kezdettől fogva a történetit kereste. Horváth János módszerének elemzése felment bennünket az alól a kötelezettség alól, hogy ezt a ténykutatástól elválaszthatatlan metódust az elsietett általánosításnak, a deduktív kategóriák zsarnoki alkalmazásának és a tényekre összefüggés nélkül építő egyetemesítésnek vádjától megvédjük. Ε védekezés helyett szükségesnek látjuk azon körülmény tisztázását, hogy hogyan viszonylik a konkrét irodalmi tény elemző értelmezése az általános történeti beállításhoz annak az irodalomtörténeti iránynak gyakorlatában, mely a felsorolt indokok következtében nem tudja magáévá tenni a szellemtörténet módszerét. Az összehasonlítás alapjául kiváló irodalomtörténetírónknak, Pintér Jenőnek ugyancsak a közelmúltban megjelent munkája (Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés. Első kötet : a magyar irodalom a középkorban. Budapest, 1930. 769 1.) szolgáljon. Pintér Jenő, mint a középkori magyar irodalom tudományos rendszerezője szintén nem óhajt lemondani azon összefüggések kidomborításáról, melyek az irodalom jelenségeit a nemzeti élet egyetemes folyamatához fűzik. Módszere azonban más, mint Horváth Jánosé, amennyiben nála a századonként tárgyalt irodalmi jelenségek ismertetését minden fejezet élén „történeti mozzanatok" megbeszélése előzi meg. A XIII. század történeti mozzanatainak jellemzése kiterjed az általános műveltségre, az oligarchia szerepére, a királyi hatalom hanyatlására, a tatárjárásra, anélkül azonban, hogy a felsorolt „mozzanatok" a konkrét irodalmi jelenségekkel a legcsekélyebb mértékben is összekapcsolhatók volnának. Mennyiben segíti például Pintér Jenő olvasóját a Halotti Beszéd, vagy a szórvány-nyelvemlékek történeti hátterének megértéséhez azzal a lesújtó ítélettel, melyet a XIII. század magyar oligarchiája felett ül : „Az ország egyes főurai inkább útonálló haramiákhoz hasonlítanak, mint tisztességes emberekhez" (133. 1.). Mi összefüggése lehet az ó-magyar Mária-siralomnak azzal a megállapítással, hogy az ország lakossága a XIII. században „mindennek inkább mondható, csak kulturált lakosságnak nem" (229. 1.) ? Mi fűzi össze az irodalmi életet a királyi hatalom Pintér által annyira fájlalt elhanyatlásával ? Oly általánosításokkal — célkitűzésünk megengedi annak megállapítását, hogy sokszor anakronisztikus megállapításokkal — állunk itt szemben, melyeknek alkalmazásától a valóság biztos talaját elvető legszélsőségesebb 5*
