Századok – 1931

Történeti irodalom - Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Ism.: Deér József 64

68 TÖRTÉNETI IRODALOM. „szellemtörténeti" szemlélet is visszariadna. Ezek a történeti „mozzanatok" nem illeszkednek az irodalomtörténeti tárgyalás menetébe, azon kívül állanak, tehát csupán felesleges konstrukciós ballasztot jelentenek. Ezt a módszert nem mentheti egy Pintérénél konkrétebb, annál nagyobb történeti beleélést és erudiciót tükröző tárgyalás sem, mert az általános megállapítások nem az irodalomtörténeti empíriából nőnek ki. Az irodalomtörténetnek ez a válfaja veszedelmesen emlékeztet a hagyományos politikatörténetírás gyakorlatára, mely háborúk, belviszályok, diplomáciai intrikák részletező leírásával és az ú. n. „művelődéstörténeti mozzanatok", az „anyagi műveltség" emlékeinek ismertetésével iparkodott élethű ábrázolást adni. A szellemtörténeti irány kinövései és gyermekbetegségei, melyeket éppen az igazi szellemtörténész ítél el legélesebben, így nem szolgálhatnak annak a vitathatatlan ténynek elkendőzésére, hogy a hagyományos magyar irodalomtörténeti módszer revízióra szorul. Az előzőkben Horváth János irodalomtörténeti historizmusának egyik alkatrészét módszerében pillantottuk meg. Ez az elemzésből összefoglalás felé lendülő módszer azonban fokozott tárgyismeretet tételez fel, még pedig azokon a területeken, melyeknek megmunkálásáról a hagyományos irodalomtörténet szinte nyíltan lemondott. Itt elsősorban a magyarországi latinnyelvű irodalom legeredetibb és legértékesebb alkotásainak, a legendáknak és gestáknak kutatására gondolunk, melyekkel szemben a régebbi irodalomtörténeti művek csupán a történetírói vélemények óvatos ismétlésére szorítkoztak és ezáltal kiszolgáltatták olvasóikat a legújabb, de nem mindig legszerencsésebb elméletek elfogadásának. Valószínűleg ennek a visszás helyzetnek felismerése kényszerítette Pintér Jenőt arra a szkeptikus kijelentésre, melyet az Ősgesta kérdésében nyilvánít : „Ez a kérdés is olyan, hogy puszta szövegkritika és históriai kikövetkeztetés alapján bajos eldönteni s így az eredmény időről-időre változik, a történetíróknak többé-kevésbbé egyéni felfogású ,vélekedése szerint^ (id. m. 173—174. 1.). Ha ez csakugyan így van, akkor ezek a többé-kevésbbé egyéni felfogású" történetírók joggal kérdezhetik, hogy miért nem siet segítségükre a testvér irodalomtudomány ? Túlságosan messze vezetne, ha erre a kérdésre itt meg akarnánk felelni és így inkább örömmel regisztráljuk azt a tényt, hogy Horváth János munkája ismét visszaszerzett az irodalomtörténet számára egy olyan területet, melyen annak szükségképen súlyos mondanivalói vannak. Ha középkori magyar forrásproblémák ismerője művének idevonatkozó részeit elolvassa, mindjárt látnia kell, hogy itt nem a forráskutatók és nyelvészek eredményeinek egyszerű átvételéről, hanem minden egyes esetben tudatos állásfoglalásáról van szó. Felfogásával azonban nem mindenütt értünk egyet. Véleményünk szerint erősen túlbecsüli a Bécsi Képes Krónikának, mint önálló irodalmi műnek jelentőségét. A középkori magyar történetírásnak e legköltőibb emléke sok ponton tér el többi krónikáinktól, ezek az eltérések azonban, mint a forráskritika ma már tisztán látja, interpoláció