Századok – 1931

Történeti irodalom - Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Ism.: Deér József 64

66 TÖRTÉNETI IRODALOM. madik változat fordítója ferences, a másodiké karthauzi, az utolsóé domonkosrendi szerzetes volt (69. 1.). Mit mutatnak már most Horváth eredményei ? Azt, hogy a régi hagyományból táplálkozó, de tudatossá egy udvari literátor mííve által emelt húnmagyar azonosság hite, melyhez a XIII. század nagy lelki és etnikai átalakulása szolgáltat hátteret, nemcsupán az udvar légkörében vált általánossá, hanem azon szerzetesrendek fordítói között is, akik a csupán magyarul értők számára dolgoztak. Horváth eredményei tehát a középkori magyar szellemi élet egyik legfontosabb és legjellegzetesebb megnyilvánulásához szolgáltatnak nemcsupán irodalom-, hanem szinte önkénytelenül — és ez a módszer legfőbb igazolása — társadalomtörténeti adalékokat, amennyiben az irodalomtól elválaszthatatlan közönségen keresztül e történeti tudat társadalmi elterjedésére mutatnak rá. Legyen szabad a figyelmet itt arra az érdekes tényre felhívnunk, hogy az Auralegenda említett négy változatának keletkezése a XVI. század első harmadára, arra az időre esik, amikor az idegen udvarral és annak dinasztikus politikájával szemben a kisnemesség körében egy „szittyahangulat" kapott lábra, melyet az egykorúak is ezzel a névvel illettek és amely a szittya erkölcsök, viselet, nyeregnélküli lovaglás komplexumaiban élte ki magát. Magának a szittya elnevezésnek ténye is arra mutat, hogy e nemzeti ellenhatás terminológiája és külső megnyilvánulásai tudatosak voltak, és hogy ez a tudatosság irodalmi hatás eredménye. A XIII. század udvari literátorának tudákos elgondolása így a széles rétegekre ható vulgáris irodalmiság közvetítésével a XVI. század elején már mint köztörténeti tényező jelentkezett. Horváth gondolatának ez a továbbvitele, mely természetesen még részletes megalapozást igényelne, az úgynevezett történelmi „résztudományok" elválaszthatatlan egységét bizonyítja. Horváth János irodalomtörténeti módszerének bemutatását célzó harmadik illusztrációnk az első összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd általa adott magyarázatához kapcsolódik. A magyar és latin szöveg összehasonlítása arra az eredményre vezeti őt, hogy a magyarnak a latinhoz való viszonya „egészben véve csak reminiszcenciaszerű" és ezért „minden jel arra vall, hogy ez a Beszéd valóban beszéd volt először, nem pedig írásmű ; s hogy sokszor elmondották (több-kevesebb alkalmi változatban), míg végre valaki, így amint ránkmaradt, írásban rögzítette meg. Ez a véletlen kedvezéséből ránkmaradt egyetlen leírt beszéd egész sereg le nem írottat képvisel szemünkben" (84—85. 1.). Az idézett okfejtés jóval több, mint a Halotti Beszéd egyszerű méltatása. A filológiai összehasonlítás azt eredményezi, hogy bepillantást nyerünk a latin írásbeliség alatt meghúzódó vulgáris nyelvi energiák életébe, meglátjuk azt az utat, melyen ez a magyar nyelviség a latin burkát áttörve az irodalom felszínére került. Három részletet mutattunk be „A magyar irodalmi művelődés kezdetei"-ből, melyeknek elemzése után tisztán láthatjuk magát a módszert. Mindhárom összefoglaló jellegű eredmény közös