Századok – 1931

Tárca - Joó Tibor: Hegel és a szellemtörténelem

takca. 455 módján magyarázza s az egészet átteszi a metafizika síkjára, ahol aztán olyként magyaráztatik, mint ami inkább logikailag igaz, mint tapasztalatilag, — s ő valóban ott is erőszakolja ezt az összefüggést és fokozati egymásutánt, ahol a maga korabeli anyagismeret mellett ez merészség volt (234.) — ám ha egyszerűen a maga tényszerűségében tekintjük a dolgot, akkor az egyetemes történet összefüggését, totalitását, kontinuitását ismerjük el e tételben, az emberi kultúra folytonosságát, azt az univerzálizmust tesszük magunkévá, mely a tényeken alapul és egyedül alkalmas az egyes jelenségeket is igazi mivoltukban megmutatni. Hegel a történetiség lényeges jegyét éppen abban látja, hogy az illető jelenség az egyetemes fejlődésben ható tényező, hogy a szellem egyetemes fejlődésében korszakot nyit meg. A „történet" egyet jelent nála ezzel a nagy folytonossággal és azokat a népeket és jelenségeket túlzásában ki is zárja a történetből, melyek az ő ismeretei szerint nem részesek ebben az összefüggő fejlődésben. (195., 233—234., 447.) Végül vizsgáljuk meg a másik mozzanatot, mely ezzel a szellemtörténelmi szemlélettel együtt jár. Ennek a szemléleti álláspontnak az az alapja, hogy a történetben a szellem tevékeny s hogy az empíria széthulló, semleges adatait a cselekvővel azonos ismerő szellem látja el jelentéssel, rendezi összefüggő egésszé, s teheti ezt éppen azért, mert azonos a cselekvő szellemmel, szellemet pedig csak szellem érthet meg, Hegel kifejezése szerint, amint fentebb láttuk. Ebből következik az a belátás Hegelnél is, mint a szellemtörténelemben általában, mely nem is annyira önmagában, mint inkább methódikai következményeiben az egész irányzatot érő legtöbb gáncs okát szolgáltatja. Ez a belátás az, hogy ha az empirikus adatokban a szellem tevékenységét s magát a szellemet akarjuk felismerni, akkor már eleve ismernünk kell ezt a szellemet önmagában, absztrakt mivoltában, másként nem ismerünk rá akcióiban sem. Nem tudjuk mire vezetni vissza s ezzel magyarázni tetteit, ha nem ismerjük már eleve funkcióinak rendszerét s az ezekben adott törekvéseit. Egy cselekedet csak az előtt világos, csak az tudja értelmét, aki ismeri elkövetőjének lelkületét. Ugyanígy vagyunk általában a történettel. Csakis ez az előzetes ismeret teszi lehetővé a történelmi megértést . Erre Hegel nagy nyomatékkal mutat rá ugyanott, ahol általában a megértést fejtegeti s azt a tapasztalati adatok sajátos benső szellemének a megragadásában jelöli meg. (101—102.) Hogy ezt teljesíthessük, írja, nem elég az absztrahálásban való járatosság, azaz a lényeg kiemelésének, az összefüggés létesítésének, a szintézisnek a képessége, hanem szükséges az idea bensőséges ismerete, az ideával való bizalmas ismeretség, amint Hegel kifejezi, feltétlenül szükséges, hogy a princípiumok birodalmát alaposan ismerjük, ha úgy akarjuk mondani, teszi hozzá, apriori, éppen úgy, mint ahogy a csillagásznak apriori ismerni kell a geometria és trigonometria törvényeit, mielőtt még tulajdonképeni kutatási területének a törvényei!, melyek ama absztrakt törvények szerint igazodnak, az empirikus