Századok – 1931

Történeti irodalom - Molnár Kálmán: Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlődés jellegzetes közjogi iránya? (L. Az Eckhart-vita.)

történeti irodalom. 411 a küzdő felek szilrádan megvethetnék a lábukat. Eckhart cikke egy életnek és tanári működésnek a programmja s bizonyosak vagyunk, hogy állításait külön monográfiákban vagy összefoglaló művekben forrásadatokkal is igazolni fogja. A vitatkozás is ekkor lesz majd gyümölcsöző, ha a most egy-két mondatban összefoglalt eredmény kibontakozását majd végig kísérhetjük részletes tanulmányaiban. Az azonban már is látszik, hogy felfogása, szemléleti módja modern s így működése elé eleve a legnagyobb bizalommal tekinthet mindenki. Az elírásokat bizonyára maga fogja elsőnek korrigálni, hiszen a programm betartása tudós embernél soha sem jelenti régi állításainak dogmaszerű tiszteletét. Bár adott volna és adna minden egyetemi tanár működése kezdetén intencióit hasonló komolysággal feltüntető programmot, hogy végre a katedrai tevékenység is, — ellentétben az eddigi gyakorlattal, — a tudományos közvélemény ellenőrzése alá tartózhatna és így a professzorok maguk sietnének megcáfolni azt a balhiedelmet, mintha egyes egyetemek vagy fakultások szakiskola jellegűek volnának ! Eckhart jogász-kritikusai, mint említettük, nem ilyen kifogásokat emeltek. Ök megbotránkoztak, hogy „több szellemtörténetet" mert követelni, mivel e követelésben a régibb jogtörténeti és közjogi irodalom lebecsülését látták. Hogy visszautasítsák a vádat, lelkendezve keresték elő a mult század elévülhetetlen érdemű jogtörténészének, Hajnik Imrének könyveit és olvasták abból Eckhart fejére azt a mondatot, amelyben Hajnik a jogtörténelem feladatául azt tűzi ki, hogy „a magyar álladalmi és társadalmi viszonyokból, mint természetes forrásaikból fakassza ki nemzeti jogintézményeinket és azokkal kapcsolatosan vizsgálja ezek fejlődését s hanyatlását, szóval a jogintézményeket azon szerves összeköttetésükben az élettel és egymás közt tüntesse fel, amilyenben azok egykor tettleg jelentkeztek." Büszkén hivatkoznak Eckhart kritikusai, hogy követelményei nem újuk, hanem „oly igazságok, amelyeket mi, jogász-historikusok is régóta és szakadatlanul hangsúlyozunk" és ismét Hajnikot, mesterüket idézik : „A jogélet, mint az összes népélet egyik nyilvánulása, szükségkép osztozik a szellemben, mely ezt koronként áthatja s amely szellem ép a népélet mindannyi terén működő tényezők s erők összhatásának eredménye. Mennyivel inkább ismerjük a népéletet egyáltalán, annyival mélyebben hatolunk a jogélet szellemébe s annyival világosabban fogjuk fel annak egyes jelenségeit, mert hiszen a szellem, mely az egyes népek jogát áthatja, ezek sajátlagos nemzeti gondolkozásának csak részecskéje."1 Ez az érzékenység érthető, mert mindenki számára kellemetlen, ha a kor tudományosságától elmaradottnak tűnik fel. A bökkenő ott van, hogy a mai szellemtörténeti irány — a szavakban való egyezés dacára — más, mint a Hajnik és tanítványai által hangoztatott. 1 Kérészy Z. : Hűbéri eszmék és magyar jogfejlődés. Észrevételek Eckhart Ferencnek „Jog- és alkotmánvtörténet" című dolgozatára, Budapest, 1931. 8° 64. 1. (Az idézetek 8. stb. 1.-ról.)