Századok – 1931
Történeti irodalom - Molnár Kálmán: Alkotmánytörténeti illúzió-e a magyar alkotmányfejlődés jellegzetes közjogi iránya? (L. Az Eckhart-vita.)
410 történeti irodalom. 410 csésebben megfogalmazott, — mondatba próbálta összesűríteni azt, amire tíz is kevés. S éppen ez az eljárása, egyszerűsítésre törekvése, szerintünk, a dolgozat hátránya. Az egyes közismert forrásadatoknak új interpretálása is azért lehet kevéssé meggyőző, mert egyszerűen megdönthetetlen, szinte dogmaszerű kategorikus megállapítások gyanánt hatnak. Nem érezzük, hogy a régibb teóriák alapjai megsemmisültek volna, —- vonatkozik ez elsősorban a megyei önkormányzatról szóló elméletre,1 — s ugyanígy pl. az az állítása, hogy az aranybulla a hűbéri jog kodifikációja, ma még alig látszik egyébnek, mint kétségtelenül szellemes feltevésnek. Okoskodásait, hogy meggyőzők legyenek, okvetlenül bővebben kellene kifejtenie. így ugyanis mi sem könnyebb, mint éppen olyan jogosnak látszó ellenvetéseket tenni. Pl. az 1439-i országgyűlés következő végzését : „a királyi felség az ország nádorát a főpapok, bárók és az ország nemeseinek tanácsára velük egyetértőleg válassza", úgy magyarázza Eckhart (284. 1.), mintha ezzel a rendi országgyűlés hatáskörébe akarta volna keríteni a nádori szék betöltését. Miutáu — Eckhart maga is említi — 1439 után változatlanul a király nevezte ki a nádort, egy eredménytelen rendi törekvés emlékét őrizte volna meg az idézett törvénycikk. A szöveg azonban más magyarázatot is megenged. Tudvalevően már a XIV. században az uralkodó minden fontosabb intézkedését „consilio prelatorum, baronum et procerum" tette meg, így a méltóság- és birtokadományokra vonatkozókat is. Ez a consilium a királyi tanács volt, a legelőkelőbbek gyülekezete s az 1439-i végzés feltehetőleg csak azt akarta biztosítani, hogy a király ezt a testületet a nádorság adományozásánál se mellőzhesse. S e magyarázat mellett szól az a körülmény, hogy amikor a Mátyás-féle nádori cikkekkel valóban rendi méltóság lesz a nádorság, attól fogva országgyűlésen is kerül betöltésre. Ellenvetések tehát, mint látható, hozhatók fel Eckhart állításaival szemben is. Az ilyen vita azonban eleve meddőségre van kárhoztatva. Ma még ugyanis hiányzik az a pozitív alap, amelyen 1 Eckhart F. : A magyar alkotmányfejlődés. Válasz Tomcsányi Móric és Molnár Kálmán bírálatára. Budapest, 1931. 8° 17 1. Nagy egyoldalúsággal hangoztatja (16. skk. 1.), hogy ,,a régi magyar vármegyévol kapcsolatban utasításos követi rendszerről, statutumalkotásról csak a XVI. századtól kezdve lehet beszélni." A valóságban már Zsigmond a XV. század elején hadszervezeti reformjavaslatát megküldötte a megyéknek, hogy azok tárgyalják meg s azután állásfoglalásukat követeik útján adják elő. Ugyancsak túlzás abból a tényből, hogy „alispán és szolgabírák fizetést húztak", mintegy a megyei autonómia jelentéktelenségére következtetni. Nagy különbség ugyanis, hogy az alispán, amíg familiaris, a főispántól kapja fizetését, a szolgabírák ellenben a megyétől s így ők ennek érdekeit képviselték, ennek voltak bizalmi emberei. A középkori megyei autonómia képviselőiül tehát, továbbra is a szolgabírákat, az alispán bírótársait kell tekintenünk, akik — Tagányi teóriája szerint — a régi nemzetségi bírók utódai.
