Századok – 1931

Értekezések - DÉKÁNY ISTVÁN: A szellemtörténet történetelméleti alapon megvilágítva 337

344 dékány istván. fejlettebb szemléleteket közvetítenünk, elég utalni arra,, minő szorosan összeforrott a tájban minden, minő sajátos a táj logikája, mennyire egységes az életirányzata, a lehetőségeinek köre. Valaminő történeti irányzata van a tájnak, tilt, majd sürget, itt provokálja a cselekedeteket, ott duzzogva enged, amott abszolút vétót mond. Ezzel szemben nem lehet akaratoskodni : az átlagos foglalkozásokat a táj írja elő. A tengerpart mást, a füves steppe mást tesz lehetővé, mint a hegyvidék ; inszoláció, csapadék, helyzet stb., ezerféle módon hatnak. Es mindezen hatás helyileg fixált, a hatást nem tudjuk áttenni, eltávolítani, hanem csak transzformálni, ha t. i. a tájban megjelenik egy átalakító tényező, az ember, elsősorban a szellem. Az őstáj, melyet a természet kezéből kapunk, szinte csak nyersanyag, s újabban nygr&tájnak nevezzük. Évezredek • munkája -— talán a domborzat és éghajlat örök időkre . szóló kivételével ·— egészen másarcúvá teszi : kultúrtájat varázsol elő ; ez van ma előttünk, nem a „szabad" természet tehát, hanem egy már „szabályozott" természet. A táj tehát modern formájában már akkumulált munkát tartalmaz, azaz föld-j-népmunka. Ez így már nem elemi adottság, hanem komplexadottság. Ha a történész a mai tájak történeti hatására gondol, már nem kapja meg tisztán a geografikumot, hanem ennek csak egy töredékét, illetve mindig többet : tájban az emberi kultúrát. A kultúrtáj eszerint — az ősi -> geográfiai, „elemi" adottsággal szemben -— már szintézis, már több tényező találkozása, szövetsége ; hatásegyesítésnek (Wirkungszusammenhang, Dilthey szavával) tekintendő. Különösen a magyar történet vizsgálójának igen fontos ráeszmélni a föld (táj )-j-népmunka szintézisére, mert épp nálunk folyt le egy 150 éves kísérlet, midőn a normális népmunka szinte kiesett a tájból a török területen és újból kellett az elvadult nyerstájat felkarolni, EZâZ Ε kultúrtájat másodszor megteremteni. Ezt már kitűnően megrajzolta Szekfű,1 beleillesztette plasztikusan az általános fejlődésképbe és kívánatos, hogy ugyanily módon — kisebb problémáknál is — a tájszínvonal, a kulturáltság e neme, az általános történetírásban figyelemmel kísértessék. Már helyet talált egyre szélesebb vonalon az a felismerés, hogy a mai táj nem „puszta föld", tér, hanem akkumulált munka, és azé a népé is, aki e munkát évszázadokon át belefektette. 1 Magyar történet. 5. köt. I. 1. fejezet.