Századok – 1931

Történeti irodalom - A magyar történetírás új útjai. (Szerk. Hóman Bálint.) Ism.: Domanovszky Sándor 273

történeti irodalom. 275 semmiképen sem jelentheti a történeti élet materiális jelenségeinek, a gazdasági, társadalmi, politikai jelenségeknek és folyamatoknak, vagy azok bizonyos kategóriáinak figyelmen kívül hagyását s a történeti ismeret alapjául szolgáló forrásadatok negligálását." (42. 1.) Miben van tehát akkor a szellemtörténeti módszer újsága és magasabb értéke a vele szembeállított régibb irányokkal szemben? Hóman szerint az a természettudományos pozitivizmussal ellentétben „historikus természetű s ezért a szintézishez amannál sokkal tökéletesebb eszközökkel rendelkezik" (27. 1.), a szellemi tényezőt, a lelkiséget „mint elsőrangú, primaer történetalkotó és szintetizáló erőt állítja a történések központjába". (43. 1.) Abból, hogy Hóman nem veti el az analízist, a részlettanulmányt, hogy oly határozottan hangsúlyozza a forráskritika szükségét s a szellemi tényezőknél azoknak „saját köztudatunktól függetlenített" vizsgálatát, abból továbbá, hogy a szellemi tényezőknek a szintézisben tulajdonít különös jelentőséget, de a meddő spekulációt e téren elítéli, világos, hogy a szellemtörténeti módszert főkép és elsősorban összefoglaló munkákban kívánja alkalmazni. Szekfű fent idézett végső konklúziója is ezt erősíti meg. így azonban nem is olyan új ez a postulatum. Már jóval Dilthey és Troeltsch előtt a résztudományok haladása rávezette a szélesebb látókörű tudósokat hasonló követelmények fölállítására vagy művük széles műveltségtörténeti megalapozására. Ha célkitűzésük nem is járt még beható elméleti megvitatás útjain, ha nem is volt oly tisztán körvonalozva, ezek a törekvések mégsem állíthatók ellentétbe a szellemtörténeti irányzattal. Még nálunk is már a mult század végén tudatosan óhajtották ezeknek a szempontoknak az érvényesülését és pl. az Akadémia pályatételek kitűzésénél, a feltételek közé bevette, hogy a munkát „feldolgozás és forma tekintetében a modern történetírásnak megfelelő alakban" oly módon kell megírni, „hogy a külső események mellett, azokkal szerves összefüggésben, az ország szervezeti, társadalmi, vallási, nemzetiségi és műveltségi viszonyai is tárgyaltassanak." Mintha csak Hóman vagy Szekfű fogalmazását hallanók ! Pedig ez az irányítás az annyira kárhoztatott pozitivizmus és adatközlő részletkutatás korszakából való. Talán erősebben lehetett volna e részben hangoztatni a részletkutatás és az összefoglalás célkitűzésének és módszerének különbözőségét. A szellemtörténeti vagy régibb kifejezéssel a művelődéstörténeti iskola sokkal szövevényesebb földolgozást, mélyrehatóbb ítélkezést követel. Az ilyen munka megírása nemcsak irány, iskola kérdése, hanem a tehetség, egyéniség kérdése is. Ës ha a vezető historikusok alkotásaikban arra törekszenek is, hogy megközelítsék a szellemtörténeti ideált, ebből még nem következik, hogy a kisebb résztanulmányok írói is ugyanolyan sokoldalúan alkalmazzák ezt a módszert. Az irány érvényesülésébe tehát erősen belejátszanak az író egyénisége : tehetsége (ítélő- és formáló képessége), világnézete, temperamentuma és 18*