Századok – 1931

Történeti irodalom - A magyar történetírás új útjai. (Szerk. Hóman Bálint.) Ism.: Domanovszky Sándor 273

276 történeti irodalom. kutatási módja, valamint a feldolgozott tárgy s a feldolgozás alapjául szolgáló anyag is. Egyes korokat irányokhoz kapcsolnunk csak a legjellegzetesebb tényezők kiválasztásával lehet. Kétségtelenül szólhatunk pl. a pozitivizmus koráról, de pozitív és művelődéstörténeti irány, idealizmus és materializmus, individuális és kollektív fölfogás, különösen az újabb fejlődésben, a felvilágosodás kora óta úgyszólva állandóan párhuzamosan futnak és küzdenek egymással. Egy bizonyos momentum előtérbe tolulása miatt tehát alig lehet egy más momentum szempontjából pálcát törni egy-egy korszak fölött. így tekintve a kérdést, túlságosan kiélezettnek látszanak a könyv vezető cikkei a pozitivizmus iskolája, az adatközlő előkészítő munka és a liberális történetszemlélet ellenében. Ez magyarázza meg azt, hogy a könyv annyi ellenmondást váltott ki, ami gondolatainak elterjedésére nem hatott kedvezően. Eckhart Ferenc „Jog és alkotmánytörténet" című fejezete valóságos vitairodalmat idézett föl és még a parlamentet is foglalkoztatta. „A magyar történetírás új útjainak" nem az a célja, hogy új elméleteket állítson föl, hanem, hogy összegezze az eddigi fejlődést és rámutasson a megoldandó problémákra, az új módszeri követelésekre. Eckhart Ferenc is ezt tette, amikor nem is új követelményeket állítva föl, már korábban is hangoztatott kívánságokat állított fejtegetései homlokterébe. Ezek végeredményben három pontban foglalhatók össze : 1. hogy a jogtörténetben a spekulatív jogászi szempontok helyett a szellemtörténetieket kívánja érvényesíteni, 2. hogy a rendi intézmények fejlődésében szükségesnek tartja a hűbéri elemek érvényesülésének fokozottabb vizsgálatát és 3. hogy az univerzális európai fejlődésen belül különösebb gondot kíván fordítani a szűkebb keleteurópai fejlődési kör kölcsönhatásaira. Csupa olyan posztulátum, amely jog- és alkotmánytörténetünk elmélyedése érdekében mulhatlanul kívánatos. Elvégre ebben a tudományágban is a fejlődés áll előtérben és nem a dogma ; s ha nem érvényesíti ezt a szempontot, nem is lehet történet. A középkori európai univerzalizmus nem engedi meg, hogy épp ebben a korban a magyar fejlődést hermetikusan elzártnak gondolhassuk. Megvan a külön, sajátságos nemzeti fejlődésünk, de ez a nagy európai közösségből soha sem szakadt el. Hogy a kontinens keletén, azokban az országokban, — amelyek csak későbbi időpontban csatlakoztak a nagy nyugati egységhez, amelyeknek egész szervezete akkor még sokkal egyszerűbb volt — a nyugatról átvett formák lényegesen megváltozott alakban érvényesültek, szinte magától értetődik. Keleteurópa szociális, gazdasági és jogi fejlődésében tehát bizonyos ellentétbe került a Nyugattal. Ez az ellentét még a németségen belül is tapasztalható. A keleti német territóriumok fejlődése és viszonyai több rokonságot tüntetnek fel a mienkkel, mint a nyugati németségével. És nem válik dicsőségünkre, ha pl. fejlődési párhuzamainkra a lengyelekével a lengyelek rámutatnak, de mi azokat elhanyagol-