Századok – 1931

Történeti irodalom - A magyar történetírás új útjai. (Szerk. Hóman Bálint.) Ism.: Domanovszky Sándor 273

274 történeti irodalom. tudományról volna szó. A konklúzió azonban más. Az embereketősidőktől fogva a politikai vonatkozások érdekelték a legjobban — állapítja meg Szekfű. Elvetve már most a régi, tisztán eseménytörténeti formát, ő is az ideákat, mint legmélyebben gyökerező motorikus erőket kívánja kutatni és ezért követeli a behatolást a társadalmi élet jelenségeinek mindenikébe, a lemondást a politikai szemlélet kizárólagosságáról és annak felismerését, hogy az állami és politikai jelenségek csak függvényei a társadalmi gazdasági és kulturális momentumoknak (444. 1.). A végső eredmény tehát az, hogy a politikai történet, mint a fejlődés általános összefoglalása, csak a társadalmi, gazdasági és különböző művelődési tényezők minden ágának kellő méltatásával, szellemtörténeti alapon épülhet föl. Ebbe a keretbe beillesztve semmi feltűnő nincs abban, hogy a résztudományok feldolgozói speciális célkitűzéseikben a szellemtörténeti irány hangoztatását kevésbbé tartják szükségesnek. Teljes lelkesedéssel a szellemtudomány mellett csak a legszellemibb résztudomány feldolgozója Thienemann Tivadar tör lándzsát az irodalomtörténetről írt tanulmányában, amely a kötet legszebb fejezetei közé tartozik. Ezzel szemben a legközelebbi rokon résztudomány, a művészettörténet referense, Gerevich Tibor inkább a szellemtörténeti módszer új irányával elterjedt elfajzásokra mutat rá, erősen hangoztatva, hogy régebben is voltak a száraz művészettörténeti tények fölé emelkedő, a művészettörténet folyamát az emberi szellem történetének magaslatáról tekintő kutatók, akik azonban nem nevezték magukat szellemtörténészeknek (128. 1.), hogy ez az új mozgalom sok esetben elsekélyesedett, a tudást retorikával, szellemeskedéssel pótolta, a dilettánsoknak nyitott tág teret és az elvont problémákat a reális tények fölé helyezte. (129. 1.) A szerkesztő munkatársának ezeket az elég éles észrevételeit nem törölte. Nem is volt rá oka, hiszen maga is azt állítja : „az új idealizmus jegyében fogant szellemtörténet — minden más ideologiához és módszerhez hasonlóan — tévedések és botlások csiráit is rejti magában s ezek a kórokozó csirák nem sokkal az új irány jelentkezése után beteges tüneteket idéztek elő. A szellemi jelenségek igazságosabb értékelésére, fejlődésirányító szerepük kimutatására irányuló törekvés a dilettantizmust történeti módszerrel meg nem alapozott spekulatív elméletek, alapnélküli feltevések alkotására csábítja". (27. 1.) Határozott állásfoglalása „az igazi historizmust megölő terméketlen spekuláció" ellen (28. 1.) elárulja, hogy a Gerevich által kifogásolt elfajulásokat a szellemtörténetért való rajongása ellenére is őszintén elítéli. Állásfoglalása ez utóbbi mellett tehát nem jelent elszakadást a megelőzőleg kialakult módszertől. „A cél marad továbbra is — írja — a kultúra szempontjából fontos, mindenirányú emberi élettevékenységekben észlelhető fejlődésnek, vagyis a folyamatos változásoknak s az összea részfolyamatokat egybefoglaló nemzeti és egyetemes művelődési folyamatoknak megismerése", „mert a szellemtörténeti irány