Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hippokrates: Peri AERON; YDATON; TOPON Das Goldene Buch des Hippokrates. Ism.: Győry 910

TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 911 zett magának, amidőn a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában 1910-ben megjelent „A görög felvilágosodás tudománya" című monumentális munkájának központjába az V. Kr. e. század nagy orvosát — helyesebben: az V. Kr. e. században élt, minden idők egyik legnagyobb orvosát — Hippokratest állította be s őt a milieu-elméletnek meggyőzőnél meggyőzőbb érvekkel és dokumentumokkal igazolt megalapítójaként állította elibénk. Bízvást mondhatjuk, hogy a háborúnak ós következményeinek 'a sok millió közt, egyik sajnálatos további következménye volt az is, bogy ez az úttörő gondolat>kkal és meglátásokkal telített munka máig is csak „a miénk" maradt s hogy arról mindössze egy soha ki nem elégíthetett nagy érdeklődést kicsiholó, terjedelmesebb ismertetés adott életjelt a külföld tudományos körei előtt. Habent sua fata libelli. A kos-i nagy orvos nevéhez fűződő Corpus Hippocratikumnak egyik köztudomásúlag legjelentősebb és jelentősége szerint legjobban méltatott könyvét, a ixepi ácpujv, υδάτων, τόπων-t Jacobi jól sikerült német fordításban mutatja be az olvasónak. Hogy mennyiben nevezhető e fordítás sikerültebbnek, mint az eddig ismeretes német, pl. a R. Fuchs-féle, vagy a francia Littré-féle stb. fordítások, filológusok által volna eldöntendő. Ez azonban csak részletkérdés. A dolog lényege az, hogy újra és újra ráterelődik az illetékesek figyelme arra, hogy a szóbanforgó hippokratesi munkát mennél többször ismertetni kell, mert ismételt ismertetésére szükség van. Hornyánszky művében is ez a hippokratesi könyv éppen egyike azoknak, melyek a jeles magyar tudós gondolatirányának legerősebb támasztékai. Ez a könyv is azok közé tartozott, mely JK a renaissance-kor humanista orvosainak érdeklődését, irányzatának az övékével való kongenialitásánál fogva, csakhamar felébresztették. Gyönyörű bizonyítéka ez annak, hogy miként lobbant fel >a XVI. században a természetvizsgálók dogm-imentes megfigyelő munkássága, mely a hippokratikusokéhoz hasonlóan a szerves életnek a földteke különböző pontjain, tehát a milieu szerint váltakozó megnyilvánulásait tudományos kutatásaik tárgyává tette. S ha azt kérdezzük: mi történt ezen a téren a reneszánsz kora óta, akkor mindössze Hirsch „Geogriiphischhistorische Pathologie"-ját tudjuk felmutatni. Alig többet. A szintézisre váró nagy részletanyag talán együtt is volna már ugyanarra a szintézisre, mely az egyoldalú sejtkórtan világából a konstitúció fogalmának respektálásához emelte fel az orvosokat. Hippokrates megmutatta a célhozvezető utakat és módokat. Az orvosi tudomány mindig jól járt, ha az ő általa kijelölt utakon járt és mindig rosszul, lia a századok folyamán letért ezekről az ösvényekről. Nagyságát mi sem mutatja jobban, mint az, hogy sokszerűségében a legkülönbözőbb eszmeáramlatok is megtalálják benne a maguk igazát igazoló vonatkozásokat, a jelen esetben egy áramlat ogyik