Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Schnürer; Gustav: Kirche und Kultur im Mittelalter. Ism.: Győry 912

912 TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 912 képviselője, melytől a lehető legtávolabb állunk; az antropozofiáé. Ez azonban a dicséretes törekvés értékéből nem szabad, hogy bármit is levonjon. Győry. Schnürer Gustav: Kirche und Kultur im Mittelalter. Bd. III. XII + 463 oldal. Ferdinand Schöningh. Paderborn 1929 — Ára 10, kötve 12 márka. Gyönyörködve, tanulságokban újra meggazdagodva olvastuk e monumentális műnek hatalmas zárókötetét, melyet tartalma, feldolgozása, a források kimerítő igénybevétele, önálló és tárgyilagosságot kereső állásfoglalása elsőrendű művé avat. Miként az első két kötetben, ebben is helyenként velünk, magyarokkal is foglalkozik a 6zerző, azzal a nekünk jóleső tárgyilagossággal, melynél többet mi nem is kívánunk. A tudós szerző és alapos történész pl. nem habozik kifejteni, hogy amennyiben a Nyugat annakidején kellő eréllyel segítségére jött volna a magyaroknak a török ellen, a világtörténelem folyása is más irányt vesz s végeredményben a legutóbbi világháború csirái is eltapostattak volna. (267—68. oldal.) A kötet két könyvre oszlik. Az első a pápai hatalom hanyatlásáról s a feudális kultúra végéről, a második az egyházi reformtörekvésekről és a renaissance-ról szól, mindegyik több fejezetre osztva. Ismét csak objektivitásról tesz bizonyságot a magas egyházi állásban levő szerző, amidőn a középkor bizonyos pápáinak az egyház tekintélyét romboló, arra végzetesen káros uralkodását tartózkodás nélküli őszintséggel eceeteli, mégcsak mentséget sem keresve számukra. Jól látja, hogy ezeknek a pápáknak a szerencsétlen uralma mily végzetessé vált az egész kereszténységre, mert kiindulópontja volt az egyház nagy kettéválásának, a kereszténység táborokba szakadásának. A renaissancet tárgyaló könyv Jakob Burckhardt nagyhírű, alapvető munkájának méltó kiegészítése, sok tekintetben betetőzése, bár e mozgalomra β a róla elnevezett korra vonat- > kozó felfogásuk teljesen különböző. Főleg a humanizmus művelőire, a humanistákról vallott nézete erősen elüt Burckhardtnak, sőt talán azt mondhatjuk, az eddigi íróknak a szokásos nézetétől. Schnürer a humanistákat — legalább is nagy részüket — belső harmónia nélküli, fennhéjázó, öntelt embereknek minősíti, akik környezetükre nemesítőleg hatni nem tudtak. Egy intellektuális álkultúra („Soheinkultur") hordozói és terjesztői voltak, tele belső ellenmondásokkal. Hiúságuk és dicsvágyuk nevetségesen nagy volt. Az ókorral való egyoldalú foglalatoskodásuk minden mérőléptéktől megfosztotta őket, mellyel a valóságot szokás mérni. Lelkesedésük és áradozásaik, beszédjük és modoruk mesterkélt, természetellenes. Emellett hízelgők, hogy maguknak is hizelgésben legyen részük. A hatal-