Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

902 TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 902 Nádasdyt és Fráter Györgyöt látjuk egymással szemben, de alig hallunk valamit azokról a tárgyalásokról, amelyeket az utóbbi Erdély átadása érdekében folytatott. S amint Bocskay irányváltoztatásának indokolását nem kapjuk meg a hosszú háború és Erdély pusztulásának megfelelő rajzában, úgy a Wesselényi-összeesküvés megértésére is nélkülözzük az 1660—1664. évek behatóbb ismertetését. Az eseménytörténetnek ez a feltűnő elhanyagolása a munkának nem válik javára, egyrészt, mert helytelen következtetésekre vezet és vezetheti még inkább a laikus olvasót, másrészt, mert egy ilyen, a művelt közönség részére írt munkát nem szabad úgy megfogalmazni, hogy az csak behatóbb történeti tudás alapján — amilyennel a közönség nem rendelkezik — legyen megérthető. „A magyarság életét a történeti tárgyalás természetéből következően továbbra is korszakokra kell osztanunk, de lelkét nem darabolhatjuk szét részletekre — hangoztatja az előszó. (I. 8. 1.) — Minden korszakban az egész magyarság lelkének, az egész magyar léleknek megrajzolására kell törekednünk." De Szekfű szerint Nádasdytól Széchenyiig nincs államférfi, aki az egész magyarság sorsával foglalkoznék; keleti és nyugati magyar állnak egymással szemben. A fejlődés az ő fölfogása szerint bizonyos pontokon a nyugati lélek győzelmét hozta meg, aminek álapján — úgy látszik — a szerző szükségesnek látja, hogy a háttérbe szorult lelkiséget — ha ugyan szabad magunkat így kifejeznünk — „tévelygésének bélyegezze és minden vonatkozásban pálcát törjön fölötte. Meggyőződésünk szerint még a vesztes fél jelentőségének hasonló, a győzelem szempontjából való lekicsinylése is — ahistorikus eljárás. Ebben az esetben azonban korántsem lehet szó a nyugati léleknek minden tekintetben való feliilkerekedéséről ! Sajnáljuk, hogy ezekre a megállapításokra kell jutnunk egy olyan munkával szemben, amelynek olyan pompás részei vannak, mint pl. a királyi közigazgatás fejlődésének, a török elleni elkeseredésnek, vagy nemzetiségi viszonyaink átalakulásának pompás rajza, de ezek az érdemek sem nyomhatják el aggodalmainkat a munka szellemével, gondolatmenetével szemben. Kétségtelen, hogy magas művészi értékű alkotást kaptunk, de ismételnünk kell, hogy a feldolgozás műteremvilágításban készült, hogy a fény csak oda esik, ahova a tudós szerző vetíti, amiért is a két század történetét teljesen a maga képére alkotja meg, ami azonban nem az élet mása. A munka legnagyobb érdeme, hogy a puszta politikai történeten kíviil a közigazgatás, a gazdasági és a társadalmi fejlődés eredményeit is érvényesíti « így az evolúció mélyen ható erőit szerves összefüggésükben magasabb egységbe foglalja össze. Ε részben csak az volna a kifogásunk, hogy a szellemi élettel mostohán bánik és azt túlzottan sötét színben festi. A politikai és a művelődési tényezőknek — hogy a be-