Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 901 ugyancsak nem illethető a korai elernyedés vádjával. Ha hatvan év múltán a harc továbbra is ugyanazzal az engesztelhetetlenséggel folyt volna tovább, amikor a harcos fegyverét a bécsi kormány is lefogta, ugyan mi maradt volna meg a magyarságból, amelynek 150 éven át nemcsak népszaporulata maradt el, de korábbi száma is leapadt? Aki követ vet Bocskay politikájára, ezt gondolja meg mindenekelőtt. Aki Erdély hatalmát kárhoztatja, gondoljon Pázmányra (V., 285. 1.) és Zrínyi mondására: „Erdély fája kidőltével mi is romlásba esünk!" (V., 333. 1.) De ha ezt a fogalmazást megfordítjuk és enyhébben úgy fejezzük ki, hogy a katholikus Dunántúl távol állott azoktól a törekvésektől, amelyek a protestáns keleti magyarságot hevítették, akkor sem járunk az igazság útján. Nem a Wesselényi-összeesküvés tényére akarok hivatkozni, hanem az általános mentalitásra, amelyet Szekfű így fejez ki: „Bethlen Gábor tragikumához tartozik, hogy korán jött, amikor a nyugati magyarság még nem volt kész a felkelésre, mert úgy nemzetrendi, mint vallási szempontból azt hitte, hogy fegyver nélkül, a törvények érvénybe helyezésével biztosíthatja kívánságait a bécsi kormánnyal szemben." (V., 319. 1.) A jezsuitákat nem nemzeti szempontok irányították a függetlenségre törekvő részeknek a királysággal való egyesítésére. Az ő szempontjaik a függetlenségi gondolatot csak erősítették, különösen a felsőmagyarországi részeken. De ne felejtsük azt sem, hogy a keleti fél is ideális célként mindig az egész királysági területnek a maga vezetése alá hajtását remélte, ami természetesen a földrajzi adottságok, utóbb a felekezeti ellentét miatt is nem volt megvalósítható. Amíg a török az országban volt, mindkét fél egyformán „tévelygett", a tradicionális kontinuitást egyiküknek sem sikerült helyreállítani, az csak a török kiűzésével volt lehetséges. Az integritásért a felszabadítás után is küzdeni kellett, amikor nem ellenséges hatalom túlnyomó katonai ereje akadályozta annak helyreállását, de ebben a küzdelemben olyan erők jártak elől, amelyeknek tradíciói 1606-ban és 1608-ban gyökereztek. Szekfű konklúziói tehát végzetesen elhibázottak. Szellemtörténeti metódusával nagyon is magasról tekint az elmúlt századok ködlepte völgyeibe. Kilátópontja megtéveszti, mert csak a hegycsúcsok kontúrjait látja, de a mélyben az összefüggéseket ködben hagyja. Jelentőséget tulajdonít Balásfi Tamás püspök írásának, aki Pázmány környezetében elméleti munkában tört lándzsát az abszolutizmus melleit, ámbár maga sem akarja állítani, hogy Pázmány „egy ilyen nemzeti abszolutisztikus fejlődés lehetőségeit átgondolta volna" (V., 201. 1.), és munkája gondolatmenetének mégis ez lesz egyik kiütköző pontjává. Pedig mennyire ellentétben állott ez az akkori magyarok gondolatvilágával!