Századok – 1929-1930
Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881
8% TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 948 Hozzáfűződnek, bár ő akkor már nem élt, az 1608-i törvények, amelyek Szekfű szerint „nemzeti szempontból kétes értékűek" (V., 200. 1.), csak a rendi hatalmat erősítették, de a törökkel szemben a nemzetet megbénították. „Ne felejtsük el —· írja Szekfű —, hogy az egész új rendi hatalom a Bocskaytól elért eredményeken alapszik, melyeknek viszont előföltételük volt a török háborúról s az ország területi integritása eléréséről való lemondás; ezzel kapcsolatban az új rendiség nem is gondolhatott többé török háborúra és így az ahhoz szükséges nagy erőfeszítés, hatalmas katonai kontingensek kiállítása egyszersmindenkorra feleslegessé vált." (V.. 206. 1.) Szekfű a leghatározottabban elítéli a rendiséget. Elvi álláspontját ebben a részben így fogalmazza: „Nyugaton ma már évtizedek óta él széles körökben azon tudományos felfogás, mely a XV. századtól a XVIII. századig terjedő kort az abszolút erők kifejlődése szempontjából értékeli és a modern jogállamnak, a szegény nép felszabadulásának, a népjóléti gondolat törvényhozási érvényesülésének és nem utolsó sorban a nemzeti irodalmak első klasszikus fénykorának előhívóját, okozóját, e századokban egyetlen istápolóját a fejedelmi abszolutizmusban látja." (V., 343. 1.) Ez a doktrinér szempont befolyásolja — úgy látszik — az 1608-i törvényhozás megítélésében is. A vád eszerint úgy alakul, hogy a Boeskay-koncepció azzal a leszereléssel, amelyet Szekfű szerint a törökkel szemben inaugurált, a rendiséget hadszervezeti és pénzügyi téren közömbösségre és tétlenségi-e szoktatta. Például Esterházy nádor sikertelen erőfeszítéseit hozza fel e két fontos kormányzati ág újjászervezésére. Eszünk ágában sincs, hogy a rendiségnek e téren történt mulasztásait mentegetni akarjuk; csak az egyenlő mérték betartását kívánjuk az ítélkezésben. Esterházy 50—60.000 főnyi magyar sereget óhajtott volna. Ha Esterházy a rendeket súlyos és helytálló szemrehányásokkal illeti is, tervei meghiúsulásáért nem lehet egyedül a rendiséget felelőssé tenni, hiszen maga Szekfű állapítja meg, hogy a nádor „beadványai a bécsi hatóságoknál elsüllyedtek, s amikor azokat az országgyűlés elé akarta terjeszteni, úgy II. Ferdinánd, mint utóda III. Ferdinánd eltiltották attól". (V„ 216. 1.) Ha az olyan vasakarat, amilyen Esterházy Miklósé volt, megtört, nem a rendek közömbösségén, mert hiszen a rendek állásfoglalására e részben nem is került a sor, hanem a bécsi udvar ellenállásán, a fennállott viszonyok közt vájjon ki segíthetett volna? Lippay kancellár szavaiból látjuk, hogy ez így volt, nemcsak ebben a kérdésben, hanem minden más téren is. (V., 208. 1.) Nem lehet tehát oly élesen hangsúlyozni, hogy „a rendi alkotmány kifejlődése egybeesik a magyar hadi szellem, a magyar vitézség váratlan elhanyatlásával" (V., 216. 1.), mert e