Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 893 mán parancsa, hanem a török foglalás teremtette meg. Mindabból is, amit Szekfű a következő lapokon elmond, világos, hogy a földrajzi helyzet adottságai csak két lehetőséget engedtek meg: Erdély vagy fejet hajt a szultán előtt és kerüli vele az összeütközést, vagy maga is hódolt területté lesz. Hogy ez az utóbbi nem következett be, mégis csak a Fráter Györgyök és Báthory Istvánok érdeme. Gyönge utódok miatt az ő alkotásukat kisebbítenünk nem lehet. Nincs olyan ország, amelynek megadatott volna, hogy trónján szakadatlan sorban kiváló uralkodók üljenek. Szekfű Erdély jelentőségét azzal devalválja, hogy hatalma a tiszántúli vármegyékben, Fráter Györgyé a váradi egyházmegyében gyökerezett. (IV., 305. 1.) Hiszen éppen ez mutatja a földrajzi erők ellenállhatatlan erejét. Az Alföld birtokbavétele után mindennek, ami a török területen túl volt, ha nem akart törökké lenni, Erdélyhez kellett csatlakoznia. Közjogilag fönn lehetett tartani a partium fogalmát, île a realitásban Erdély már nem volt a vajdaság területe, s ha erőinek legjelentékenyebb részét nem is a vajdaságból merítette, ez építő munkájának értékéből nem von le semmit. A Habsburgok építő munkája is, amelyet Szekfű olyan szépen méltat, idegenből táplálkozott, de idegen célok szolgálatába is állította az ország kezükre került részét, amit Erdélyről nem állíthatunk. De Szekfűt, aki annyit hangoztatja a politikai realitást, egészen lebilincseli az a gondolat, hogy Erdélynek minden erejével a Habsburg jogar alatt élő országrész segítségére kellett volna sietnie, sőt vele egyesülnie kellett volna. Ezért tulajdonít olyan nagy jelentőséget Nádasdy Tamás kísérleteinek, hogy Majlád segítségével „az egyesített Nádasdy— Majlád családi hatalmat állítsa Erdélyben János király és Fráter György uralma helyébe", amivel „Ferdinánd kormánya és általa a nemzeti egység is biztosítva lett volna" (IV., 190. 1.) — annak a sokszor pártot változtató Majládnak segítségével, akiről másutt maga írja, hogy az elsők közé tartozott, aki „Konstantinápoly és Bécs elismerésével" az erdélyi vajdaságnak „tényleges függetlenítésére" törekedett. (IV., 300. 1.) Ez a tervezgetés ugyan még a Buda elfoglalása előtti időre esik, de Majlád mentalitása is annak bizonyítéka, hogy már akkor, a töröknek Bécs ellen megújuló támadásai idejében is azon az úton keresték a keleti országrész helyzetének megoldását, amelyre a török hódítás később az erdélyi államférfiakat rákényszerítette. Túlzás tehát az a kijelentés, hogy „talán Széchenyi Istvánig Nádasdy az utolsó magyar államférfiú, aki az egész magyarság sorsával foglalkozik, emelkedett álláspontról, szabadon minden partikularizmustól. Már kortársai is, még inkább a reá következő generáció egy-egy országrészhez vannak kötve, azután jön Erdélynek végleges elszakítása.