Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

894 TÖRTÉNETI IRODALOM. ' 894 ami teljességgel lehetetlenné teszi egy ily univerzális magyar egyéniség kifejlődését". (IV., 189. 1.) Mintha Fráter György elhatározása, hogy átadja Erdélyt Ferdinándnak, Boeskayé, hogy Rudolf szövetségébe viszi Erdélyt, akkor, amikor már a török itt terpeszkedett, nem lett volna sokkal emelkedettebb és nagyobb jelentőségű nehéz elhatározás az egész magyarság érdekében? Mindaz tehát, amit Szekfű a Bocskay előtti Erdély jelentéktelenségére felhoz, erősen szubjektív színezésű és az állandó törekvések a kapcsolat visszaállítására az anyaországgal azt bizonyítják, hogy megvalósulásuk akadálya elsősorban abban keresendő, hogy ehhez a Habsburg világhatalom részéről nem volt meg a kellő megértés és segítség. A nyugati magyar gondolkozhatott akárhogy, ha a Habsburgok titkos tanácsa Magyarország nagy szerencsétlenségére fontosabbnak tartotta a nyugati politikát és a kezében levő magyar területeket nem a nemzeti állam, hanem a Habsburg-hatalom végvidéke szempontjából nézte, amelynek föl kell fognia a török támadásokat, hogy a császárnak nyugaton szabad keze legyen. Bocskay után éppen azt veszi rossz néven Erdélytől Szekfű, hogy emelkedettebb álláspontról a királyság magyarságával is törődik: „Ez az ifjabb államalakulat írja — csak most (Bethlen Gábor idejében) lesz valóság, öncélú állam, mely most már nemcsak éjszaki és nyugati hatalmakkal, de az anyaországgal is egyenrangúnak tartja magát. De ezen az egyenlőségi síkon mégis csak közelebb áll Magyarországhoz, mint bármely más országhoz, vagy tartományhoz: összeköti vele a kapocs, mely már hasonlóképen Bocskay Istvántól származik: az erdélyi fejedelemség hivatottnak érzi magát a királyságbeli alkotmányos viszonyokba mindannyiszor beleszólni, ahányszor csak nézete szerint a magyarság érdekei megkívánják," (V., 186. 1.) A fejlődés fokozatai jól vannak megállapítva, de Bocskay tói csak a hatalom származik, a kapocs, amely Erdélyt a királysággal összeköti, talán régibb; a fogalmazás tehát itt sem helytálló. A két uralkodó: király és fejedelem közt ugyan élesebbé vált az ellentét, a két ország lakossága közt azonban szorosabbá a „kapocs". Hatvanéves különélés és annyi meghiúsult egységesítő kísérlet után (váradi béke, Erdély tényleges átadása 1551-ben, speyeri szerződés, Rudolf és Zsigmond szövetkezése), amelyek egyikét sem tudta a Habsburg-hatalom bölcs megfontolással és határozott eréllyel a maga javára fordítani, talán mégsem lehet azt mondani, hogy Bocskay szakította ketté az országot. De térjünk át a másik kérdésre: tényleg leszerelte-e Bocskay a magyarságot a törökkel szemben? A törökség támadásai a Duna vonalán érték hazánkat. A hűbéri viszony, amely a Havasalföldet a portához kötötte, s a szultánok