Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Hóman Bálint–Szekfü Gyula: Magyar történet IV. és V. köt. Ism.: Domanovszky Sándor 881

TÖRTÉNETI IRODALOM. 891 resztény közösségből való kiválásnak. A tizenötéves háború lesújtó tapasztalatai után nem lehetett ezt a kísérletet megismételni, mindaz pedig, ami azzal párhuzamosan az országban történt, természetszerűen maga után vonta Bocskay gondolkodásának megváltozását, ami azonban Szekfű fogalmazásában oly jelentéktelenül összezsugorodik, hogy a nem szakember ezekre az összefüggésekre nem is gondol. Pompásan jellemzi ugyan azt a bizalmatlanságot, amely Ferdinánd, Miksa és a magyar urak viszonyát megmérgezte, hogy „a lelkekben már ott volt, mélyen begyökerezve, a nemzeti keserűség, annak tudata, hogy az ország idegenek elnyomását szenvedi" (IV., 341. 1.), hogy az egykorúakra máinkkor az az ellentét hat, hogy „Nyugaton német uralom, Keleten minden belső gyöngeség s fejedelmi önkény mellett is magyar vezetés" van. (IV., 340. 1.) A kuruc-korszak egész történetfilozófiáját megtalálja már ekkor; a tragédiát abban látja, hogy „a lelkek vágya az önkormányzás után, meg az államiság tényleges, történetileg kifejlődött formája" egymás ellenségeivé lesznek, de az ódiumot ebben a részben is azokra hárítja, akik letérve a realizálható valóság útjáról, „az állami önrendelkezés korláttalan követelményét" állították föl. (IV., 341. 1.) Csakhogy akkor nem is az önrendelkezés korláttalan követelményéről volt szó, hanem csak roncsainak megmentéséről. Ami Báthory Zsigmond első lemondása után Erdélyben, majd a XVII. század első éveiben a királyságban történt, a török háború teljes elhanyagolásával, annak nem lehetett más következménye, mint a fegyveres összetűzés és ennek sikerei után misem volt természetesebb, mint hogy hasonló helyzetek ellen biztosítékot kerestek. Egészen lehetetlen Szekfűnek az a föltevése, hogyha Magyarország megadta volna királyának, amit akkor már minden fejedelem bírt, „nincs kizárva, hogy az új uralkodási elvek magyar központból, magyar tanácsosok által érvényesülhetnek". (V., 201. 1.) Ennek alátámasztására Pázmányt hozza föl bizonyítékul, aki remélhette, hogyha a rendi mozgalmakat korlátok közé levezeti, „akkor a királyi hatalom további, kiterjedt működése ő általa és a katholikus rendek által magyar formák közt fog haladni". (V., 202. 1.) Amellett a megállapítása mellett, hogy a bécsi-magyar ellentét hatása alatt pályájukon a király legbuzgóbb hívei: Zrínyi Mikós, Thurzó György, sőt maga Pázmány Péter is végül mind megváltoztatták álláspontjukat (V., 312. 1.); amihez ínég Esterházy Miklós nádor keserű tapasztalatait is hozzáfűzhette volna, — ez a beállítás nagyon kényszeredettnek és a levegőben lógónak tűnik föl. De még méltánytalanabb, ha ez a gondolatváltozás olyan tipikusan visszatérő tünet volt, ezért Bocskayt olyan élesen elítélni. Igaz, hogy Szekfű nem tagad meg tőle minden elismerést. „Bocskay — mondja egy helyen -•- nem adott ideális koncepciót, mely i