Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Folyóiratszemle - Háborús felelősség 556

559 TÖRTÉNETI IRODALOM. hárításán és így a Versailles! diktátum — Németország és szövetségesei egyedüli felelősségéről — elvetendő. Megállapítja ismertető, hogy Fay ezek szerint a revizionisták élén áll — bárha maga nem akar közéjük számí­tódni — és még közelebb áll a Demartial—Montgelas—Fay—Barnes-cso­porthoz, mint a Schmitt—Renouvin-csoporthoz, melyet lényegesen túl­haladott a háborús felelősség tudományos analízisében. Fayt, aki művével minden várakozást felülmúlt, a diplomáciai történelem művelői közt Ranke elé helyezi. Hibájául rója azonban fel, hogy habár rend­kívül terjedelmesen foglalkozik a szerb-osztrák viszony kialakulásával, Ausztria és Berchtold szerepének megítélésében nem változtatott azon a felfogáson, amely 1920-ban uralkodott a történészek között, amikor a gyanú sem irányult Szerbiára. Mellőzi annak az anyagnak a figye­lembevételét, amely azóta került napfényre a szerb háborús bűnös­ség tárgyában. De nem mérlegeli eléggé a morális elemeket sem, amely Oroszországgal szemben Ausztria javára esnek. Ha a diplomaták szemé­lyes felelősségét vetjük fel, úgy az ördögi szerep inkább áll mindegyikre az ellenfelek közül, mint Berchtoldra. Poincaré hitt az európai háború elkerülhetetlenségében és azt előmozdította, Berchtold csak az osztrák­szerb háborút tartotta elkerülhetetlennek, de mindenekfölött kívánta az európai háború elkerülését. Ausztria magatartása ma már teljesen indo­koltnak látszik. Ausztriaellenes magatartásának oka, hogy az osztrák szo­cialista Gooss Roderich hatása alatt írt, hogy azt a Harvard egyetemen szívta magába és hogy személyiségének merevsége miatt nézeteit nehezen változtatja. Nem áll meg az az állítása, hogy Németország elkésett béke­törekvéseivel, amelyeket az oroszok igazolhatatlan gyors mozgósítása meg­akadályozott. Igen éles kritikában részesíti Fay könyvének zárófejezetét, mely megelőző fejtegetéseivel meg nem egyező eredményeket foglal össze, figyelmezteti azokra a hibákra, amelyeket mint történetírónak kerülnie kell, mégis könyvét igen nagyra tartja. Horváth Jenő: A román kérdés az európai politikában. Az 1815-i végzésekbe Törökországot nem vették fel, sem a Szent Szövetség tagjai közé, mivel Oroszország elsősorban magának igényelte az osztozkodás tár­gyát képező birodalmat. Ε célból a balkáni keresztény népeket kellett maga előtt tolnia, amelyek a keleti egyház befolyása folytán a török uralom mellett bizánci-görög kultúra és hegemónia alatt is álltak. Innen a phana­riota görög fejedelmek és a görög nyelv a román fejedelemségekben. Az Ypsilanti Sándor-féle orosz-görög felszabadító kísérlettel szemben a román szociális forradalom vezére, Vladimirescu Tódor is a görögök ellen fogott fegyvert és a porta román fejedelmeket nevezett ki a fejedelemségekbe. De nem ők voltak azok, akik a román nemzeti politikát kezdeményezték. Míg a fejedelemségekben az orosz, török és osztrák érdekek küzdöttek az érvé­nyesülésért, az Erdélyből Bukarestbe költözött Lázár György iskolája, tehát az erdélyi latinság vezette ki az új alapokra fektetett romanizinust a szláv és görög nyelvhatásból, ezen az úton lett a románság nemzetté. Az oroszok ezt a román nemzeti gondolatot fel akarják használni Auszt­riával szemben és célul tűzik ki az uniót és Dácia orosz nagyhercegség megalapítását. Barnutiu Simon, a balázsfalvi líceum tanára azonban már a dákoromán birodalom felállításáról álmodozott, amelynek alapjául Erdélynek Magyarországtól való különállása és az erdélyi román törekvé­seknek a magyarsággal szemben osztrák részről nyert támogatása szolgál­tak. Ezt a gondolatot támogatták az erdélyi szászok és a Havasalföldre költözött erdélyi román emigránsok, míg a havasalföldi politikusok inkább a magyarságban kerestek védelmet a fenyegető orosz támadás ellen. Orosz­ország a dákoromán gondolattal szemben kétes álláspontot foglalt el, 1848 júl. 31-én hadserege azonban a dákoromán gondolat ellen vonult bo Havas­alföldre. A román-magyar szövetség nem sikerült; a dákoromán gondola-

Next

/
Oldalképek
Tartalom