Századok – 1929-1930
Történeti irodalom - Szekfü lásd Hóman–Szekfü.
424 TÖRTÉNETI IRODALOM. Aki figyelemmel kísérte Hornau Bálint korábbi munkásságát, az a feldolgozás irányát illetőleg nem lehetett kétségben. Hóman tudományos egyéniségében a szintézisre való erős hajlam a legjellegzetesebb vonás. Nem holmi lappangó sajátság ez benne; ha alkalma nyílt, nem egyszer határozottan hangoztatta, hogy a szintézist tartja fontosnak a megelőző kor analitikus, részletek boncolására irányuló törekvésével szemben. A középkor búvára azonban alig lehet el analízis nélkül. Pauler Gyula árpádkori történetének nagy jelentőségét az a rengeteg aprólékos munka adja meg, amelyet az olvasó nem is lát, csak a kutató tudós becsül meg, aki nemcsak a szöveget, hanem a hozzá csatlakozó becses jegyzetanyagot is áttanulmányozza. A középkori történet kérdései nem oldhatók meg az egyes szavak bírálatáig menő forráskritika s az intézmények fejlődését a legnagyobb körültekintéssel boncoló részlettanulmány nélkül. Hóman is — bármennyire hangoztatta a szintézis szükségét — ezeken kezdte. Sajátságos jellemvonása azonban forrástanulmányainak is, hogy amikor kutatásainak eredményeivel a közönség elé lép, nem boncoló kritikai eljárását, következtetéseinek gondolat- és bizonyítéksorozatát állítja elénk, hanem a végső, már kiforrott eredményt. A meggyőzés kívánsága nem annyira abban jut kifejezésre, hogy a bizonyítás minden részletét föltárja, hanem abban, hogy az eredményt a fejlődés és az összefüggések láncolatába állítsa be. Érdekes ezt megfigyelni különösen „Magyar Pénztörténet"-én, ahol az általános pénztörténeti eredményektől sok tekintetben eltérő alapokból indult ki, de errevonatkozó hosszú és fáradságos előmunkálatainak bizonyító anyagát a függelékekbe szorította s az eredményt a magyar pénzfejlődéshez bevezetésként adott néhány fejezetben összegezte. Az előtérben nála mindig a rendszerezés áll és nem a tulajdonképeni bizonyítás. Mintha nagyobb meggyőző erőt tulajdonítana a kérdés ilyetén exponálásának. Az előadás módjában is lényeges tehát az eltérés Pauler könyvétől. Pauler mindig lehetőleg forrásának előadásához ragaszkodott, s minthogy szigorú kronologikus sorrendet is tartott, szinte háttérbe vonult forrásaival szemben. Hóman a felmerülő problémákat keresve, ezeket iparkodik megvilágítani. Ezért nála a konstrukció a fontos, a forrást mindig interpretálja és csak akkor idézi, amikor az idézet szavaival interpretációját élesebb fénybe állíthatja. Homályos pontoknál nem áll meg habozva, nem sorakoztat föl egymás mellett különböző lehetőségeket, hanem határozottan állást foglal. Nem akarja olvasóját kétségben hagyni; határozottságával szuggerálja, hogy ugyanazt a nézetet vallja. A konstrukciónak ez az ereje ebben a munkájában különösen az őstörténetnél érvényesül, ahol legnagyobb a bizonytalanság és legnagyobbak az eltérések a mai kutatók véleményei közt is. Gombocz Zoltán, gróf Zichy István,
