Századok – 1929-1930

Történeti irodalom - Irodalomtörténeti Füzetek 27–29. szám. Ism.: Baros Gyula 181

182 TÖRTÉNETI IRODALOM. 182 lyei közt, jelen tanulmányát elsősorban a külföld tájékoztatására írta ugyan, de azért a magyar olvasót sem ejti csalódásba. Az újság ingerével ható, érdekkeltő utalásokról nem szólva, becsessé teszi művét hősének nagyvonalúságában is sokat -mondó szellemi arcképe, melyen a kevésbbé tájékozott szemlélő is könnyen felismeri az eszményekért lievülésnek és a gyakorlati érzéknek ritka szövetségét. Az aránylag rövidre fogott kitűnő vázlatból Széchenyi nemzetnevelő szerepének hangsúlyozása mellől a belső konvul'ziók megrendítő pillanatfelvétele sem maradt el. A másik jeles tanulmány szerzője, Badics Ferenc, aki csak nemrég fejezte be Gyöngyösi István összes műveinek három vaskos kötetre terjedő kritikai kiadását, ezúttal a Murányi Venus költője életrajzának néhány vitás kérdését tisztázza. A kutatás eddigi eredményeinek áttekintése során ugyanis rájött arra, hogy tárgyával kapcsolatban sok téves adat van forgalomban. Ezek nagy részét most gondos utánjárással sikerült helyesbítenie. Legfontosabb megállapítása az, hogy a Heves megyében 1653—1682-ig szereplő esküdt, szolgabíró és helyettes alispán, meg a Gömör megyében közéleti tevékenységet kifejtő költő, ügyvéd, országgyűlési követ és első alispán: Gyöngyösi István nem ugyanazok, csak névrokonok s így Gyöngyösi Lászlónak azt az értekezését, melyben az amarra tartozó adatokat mind a költőre vonatkoztatja, mint hibás dolgozatot ezentúl többé nem szabad figyelembe vennünk. A Gyöngyösi-életrajz előmunkálatainak e szép eredménye alapján joggal remélhető, hogy a. teljes mű elkészülése valóban nagy nyeresége lenne tudományos irodalmunknak. A harmadik „füzet" írója Császár Elemér, a vérbeli tudós tárgyszeretetével ismerteti a magyar irodalomtörténet fejlődését születése százados évfordulóján. Az előzményekre vetett pillantás után a korszak első főalakjáról, Toldy Ferencről szól részletesebben s biztos kézzel jelöli ki helyét a magyar irodalomtudomány múltjában. Találóan mutat rá arra az érdemére, hogy ő volt az, aki „begyökereztette a magyar tudományos közvéleménybe az irodalomtörténetnek, mint tudománynak fogalmát, hivatását, módszereit". A korszak második felét illető tájékoztató főkép Gyulai Pál és tanítványai munkásságának jelentőségét emeli ki s tömör fogalmazásban igen világos képet nyújt egyes irányok és típusok fejlődésbeli értékéről. Ε ponton azonban a szintétikus törekvéseket és az irodalomelméleti kísérleteket tárgyaló szakasz kis.sé szűkszavúnak látszik. Talán ez a magyarázata annak, hogy az öszefoglaló művek sorában a legnagyobbat is csonkán maradtnak mondja, holott Pintér Jenő már 1921-ben (kétkötetes kézikönyve előszavában) jelenti, hogy „tudományos magyar irodalomtörténetem ötödik és hatodik kötete kéziratban hever." Ε ténynek s az egész mű létrejöttét megelőző helyzetképnek figyelembevétele Pintér munkásságának történeti jelen-