Századok – 1929-1930

Értekezések - CUTOLO ALESSANDRO: Durazzói László nápolyi király 113

114 ALESSANDRO CUTOLO. zölt kivonatában s még inkább a László királynak Scipione Ammirato által írt életrajzában^ foglalt bővített alakjában általában csak a szokásos szónoklati szólamokat tartalmazza, a királyné mégis tudott meleg és megindító szavakat is találni, amikor fiát félelmetes és elhatározó vállalkozására útnak bocsátotta. A krónikák azt mondják, hogy az erőslelkű asszony, akit soha eddig senki sírni nem látott, ez alkalommal először fakadt sírva a nyilvánosság előtt. Ellenben az ifjú király, aki teljes páncélzatban ott állott anyja oldalánál, alig bírta türtőztetni az örömöt és lelkesedést, mely keblét dagasztotta; atyja vitézi tettei, melyekről annyiszor hallott, s anyja példája büszkeséggel töltötték el szívét; bátor lélekkel lépett fel az európai politika színpadára, egyszeriben magára vonva az összes uralkodók figyelmét és gondját, amíg a halál 1414 augusztusában időnek előtte utói nem érte. Nem volt szép ember. Az az ismeretlen toszkánai művész, aki a Johanna nővére által kegyeletesen számára emelt síremléken kifaragta, a testét befödő dalmatika fölött s a fejét övező liliomos korona alatt egy kövéres arcot ábrázol pisze orral és apró szemekkel, amelyet még göndör fürtjei sem tesznek vonzóvá. 1398-ban egy súlyos betegség, mely az ellenségei által beadott méregnek volt utóhatása, nem tudta ugyan sírba vinni, de egész hátralevő életére hebegővé tette. Külsejében mi sem árulta el a vitéz ember férfias személyiségét. Arcvonásainak egyike sem viselte magán a harcos vezérnek bélyegét; nem volt meg rajta sem Gattamelata erélyt kifejező vaskos állkapcsa, sem Bartolomeo Colleoni átható tekintete, sem Muzio Attendolo Sforza herkulesi termete. Nehéz viszonyok között foglalta el trónját. Atyja, Károly, akitől az Anjou-nemzetség oly sokat várhatott volna, Budán árulásnak esett áldozatául; az egyházszakadás által felidézett viszálykodás a nápolyi királyi házat ellentétbe hozta a nemzet nagy részével; számos báró híve maradt Anjoui Lajosnak, aki megszállva tartotta a királyság legnagyobb részét, s magát Nápolyt, a fővárost is; más bárók és országlakosok, nem szegődve egyik párthoz sem, az általános háborúságban csak a maguk hasznát keresték. Lászlónak, mint névszerinti, de még nem tényleges uralkodónak, mielőtt a külpolitika kérdéseivel foglalkozhatott volna, elsősorban arra volt szüksége, hogy atyja