Századok – 1925-1926

Történeti irodalom - Teleki József; Széki gróf – – özvegye; bethleni Bethlen Kata grófnő írásai és levelezése 1700–1759. lásd Szádeczky-Kardoss alatt.

50 TÖRTÉNETI IRODALOM. 63 nek házassága, unokái látása, mert ezek csak az Isten ellenségeit gyarapítják. Erősen hangsúlyozom, hogy ez az abnormis fanatizmus nem a „kor szelleme". Igaz, hogy Erdélyben a kormány zaklatásai, a magánosok türelmetlensége állandó békétlenséget okozott ez időben. Mégis, maga Bethlen Kata vallja meg, hogy legtöbb ismerőse vegyesházasságában a férj és feleség vallásának különbözősége nem akadályozza a békés együttlétet, üúk és lányok különböző hitben való nevelése nem zavarja a családok boldogságát. Maga bevallja, hogy az ő — előttünk érthetetlen — vakbuzgalma érthetetlen volt saját kortársai előtt is. Felháborodva panaszolja, hogy egy rokona — valószínűleg protestáns lehetett — avval rágalmazta, hogy „melancholia hypocondriaca"-ba esett, sőt hogy elmeháborodott hírét költötte. (Önéletírás 80—81. 11.) Nem vagyok idegorvos, de azt hiszem, ez a rokon nem járt messze a valóságtól, mikor lelki abnormitással próbálta magyarázni Bethlen Kata túlzásait. A „rajongás"-nak ez a fajtája és mértéke nem a református tanokkal függ össze, ezt Bethlen Kata sajátos lelki összetétele, testi betegségekkel, lelki kínokkal gyötört, rendkívül érzékeny és intenzív életet élő lelkülete, kedélye határozza meg. Igaz, ennek a rideg léleknek nagyon megfelelt a „Kálvin szirt lelkéből" fakadt tanítás, de fanatizmusának gyökere saját lelkülete, jelleme, melynek a református hiten alapuló vallásosság csak megjelenési formája volt. Gyermekeinek más hite, a reformátusok üldöztetése nem annyira oka lelki harcainak, mint inkább tárgya, melyre azokat központosíthatta. Midőn látta, hogy saját protestáns gyermekei elhalnak, örökbe fogadta egy rokona anyátlan fiát. Bár a gyermek mindenekben, mindenekelőtt a hitben igen szépen gyarapodott, mégis az akkor divatos gyakori áttérések miatt Bethlen Kata attól tartott, hogy ez sem marad meg a református hitben. Ügy vélte, imái találtak meghallgatásra, midőn a kis Bethlen Sámuel, kit pedig igazán szeretett, 15 éves korában meghalt. Gyermekeiben megcsalatkozva, a hévizi református egyház kiépítésén próbált vigasztalódni. Büszkén hangoztatja, hogy sohasem erőltetett senkit az áttérésre, de azért itt is folytonosan gyötörte az aggodalom az egyház jövőjén. Pedig kora előhaladtával mind több vigasztalást és megnyugvást talált az imában. Már nem a földi életre vonatkozó kérések, hálaadások képezik imái főtárgyát. Negyvenes éveibe lépve, az életet maga mögött érzi, s bár teljes energiával gondozza most is gazdaságát, a régi lendülettel kel védelmére megtámadott anyagi érdekeinek, mégis ekkor emelkedik fel — először egy súlyos, mint vélte, halálos betegségében — a földön élő keresztény lélek legtisztultabb állapotába, egyetlen boldogságába, a krisztusi tanítás legbelsőbb lényegébe: az anyagiak, a földi élet teljes megvetésébe, s