Századok – 1925-1926
Történeti irodalom - Pethő Sándor: Világostól Trianonig. Ism. Tóth László 632
632 TÖRTÉNETI IRODALOM. 633 a rendi alkotmány megszűnésének napjaihoz, az élő uralkodóval szemben kötelező tapintatos hallgatás azonban a tisztán tudományos hátramaradottságnál sokkal mélyebb és egyetemesebb kár okozója lett. A történetírás jóformán teljesen megállapodott 1848-nál, az önkényuralom és a kiegyezés eredményeit legtöbbször csupán elbeszélően adta elő, az okok és ható erők behatóbb elemzése vagy feltárása nélkül. Ami meg a kiegyezés után történt, az jóformán említésre se talált történetirodalmunkban. Annak a körülménynek, hogy történetírásunk ilyen évtizedes korszakokkal kényszerült visszamaradni személyi tekintetek, valamint a lényeges források megközelíthetetlen volta miatt, éreztette hatását egész köz-és különösen politikai életünkben. A jelen és a legközelebbi mult történetírója mintegy a nemzet vérkeringesének hivatott vizsgálója. Kezét a nemzet életének ütőerein tartva, hivatott megállapítani a kóros tüneteket, a betegségnek a nemzet testébe beleférkőzött csiráit. Ezért és ilyenkor nevezhető joggal és igazán a történelem az élet mesterének. Ámde a mi történetírásunk Ferenc József uralkodásának második felében elvesztette ezt az élő és éltető kapcsolatot a magyar nemzet egyetemes életével. Századvégi és századeleji történetíróink ellentétben Horváth Mihály, Szalay László, Csengery Antal és mások példáival, akik koruk történetének írói is voltak, szívesebben mennek vissza a messzi magyar múltba, a legközelebbi multat, melyet a legtöbb kapocs fűz a jelenhez, szinte teljesen átengedték a módszerében és felfogásában a történettől annyira különböző publicisztikának, a történetírói dilettantizmusnak, vagy legjobb esetben — a közjogászoknak. Az igazi módszeres történetírás azonban megállt a szabadságharcnál, szinte önként mondva le az élet mesterének nagyrahivatottságáról, miből nem utolsó sorban folyt az, hogy történetírásunk hatásának sugára mind szűkebb körre korlátozódott és mind hangosabbá lett a panasz, hogy kiveszőben az érdeklődés nemzeti történelmünk iránt. Való igaz, hogy a háborúelőtti évtizedekben a mindjobban terjedő materialista világnézlet kevésbbé tette fogékonnyá követőit a történetírás idealisztikus értékeivel szemben. De nem tagadhatjuk, hogy nálunk ezen általánosan érvényesülő visszahatáson kívül az ú. n. történetellenes felfogást erősítette az is, hogy történetírásunk elvesztette kapcsolatát azzal a legközelebbi múlttal, amelynek vizsgálatát, jelenre hatásának elemzését egyébként joggal várhatták tőle. A vesztett háború után a helyzet itt is megváltozott. A monarchia felbomlása szabaddá, sőt használatukban túlságosan szabaddá, tette legközelebbi multunk forrásainak megismerését. A világháború eseményekben, megdöbbentő fordulatokban gazdag folyamata és reánk nézve gyászos befejezése nagy tömegek lelkében támasztott mohó vágyat.,
