Századok – 1925-1926

Értekezések - RÉDEY TIVADAR: Jókai és a történelem 113

118 RfcDEY TIVADAR. Ez ellen azt vethetné valaki, hogy itt csak múló eszmeáramlatról van szó, melyet rövidesen ismét felválthat a békótlan fantázia uralma, mintahogy napjainkban a kalandos detektívtörténetek sőt borzalmas kísértethistóriák kelendősége máris ez irány felé mutat. De mi nem is azt vitatjuk, hogy az emberiség meseszomja újra meg újra fel nem támad, s kielégítésére nem fakadnak új meg új források. A mese valóban örök. Hanem a mesét, ha vele hívő művész szól hívő lelkekhez: költészetnek mondjuk, ha pedig — mint ma akárhányszor, — számító élelmesség keres vele piacot: üzletnek; csak éppen regénynek nem, abban a különleges értelemben, melyet ez a műfaj a regényírás multszázadi klasszikusaiban nyert. Jókai a mesemondó géniusz legbámulatosabb kivirágzása éppen abban a korszakban, melyben a regény nagy átértékelése végrehajtást nyert. Az emberiség eposzi örökségének őserejű és kimondhatatlan édességű megújítója ugyanakkor, midőn a regényírásban éppen az eposzi elem detronizáltatott. Csak látszólag a régibb romantikus irány érvényesítője a maga korának reális eszmeiránya ellenében. Ez inkább az öregedő Victor Hugo-ra talál, ki a maga személyében az irodalmi romantika számára még évtizedeken át toborzott híveket Franciaországnak Auguste Comte gondolatmenetén nevelkedett nemzedékéből. Jókai hódítása ezzel nem egészen analog. Benne nem annyira az irodalmi romantika hódított, mint inkább az irányok és korok fölött álló epikai varázs. Fantáziája melegebb, közvetlenebb, érzelmesebb és naivabb a Victor Hugo-énál; szertelenségeit nem irodalmi számítás jellegzi, inkább valami népmesei önkény telenség. Innen van, hogy — akár a népmesében — az irreálissal nála. igen békésen megfér a legegészségesebb realizmus is, sűrűbb jelentkezésben, mint a romantika programmszerű művelőinek bármelyikénél. Beöthy Zsolt, Négyesy László s mások finom elemzései óta ez is közhellyé lett, de ebből eem az következik, hogy mármost térjünk is rajta napirendre. Jókai művében a valóságelemek nyomós érdemét még a jövő irodalomtörténészei kötelesek igaz mérlegre vetni régibb kritikánknak a valószínűtlen túlzások „bűnét" egyoldalúan előtérbe állító ítéletével. :— Mert az egykorú bírálók — Gyulai s fegyvertársai — már az ötvenes évek derekától fogva a lélektani motiváción épülő regény elvi álláspontjáról harcoltak Jókai mesemondása ellen, a meggyőződés tiszteletre-