Századok – 1923-1924
Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A reformkor nemzedéke 17
A REFORMKOR NEMZEDÉKE. 73 mény Zsigmond — az 1792/3-as munkálatokat csak magokban tekintették mint teoretikus műveket s már nem tudták, hogy hozzájuk egy általános mozgalom kapcsolódott, illetőleg hogy e munkák a nemzet minden rétegére kiterjedő mozgalom gyümölcsei voltak. (Összes művei. Kiadja Gyulai Pál. IX. k. 214. 1.: Ha a rendszeres munkálatok nem maradnak levéltárakban, „kitűnőleg fejtendik a kor fogékonyságát a reformirányra nézve és Széchenyi fáradságainak egy részét fölöslegessé, más részét könnyebbé teendik vala. De így, amint sorsuk az események által eldöntetett, nagy tényezőknek az eszmék történetében alig képzelhetem".) A fölelevenülő magyar történetírásnak kellett volna a munkálatok értékét fölismerni s az 1848 előtti, merészen célja felé törő reformátor, meg az önvádtól mardosott lelkű döblingi remete két ellentétes ítélete között a helyes középutat megtalálni: kijelölni az 1792/3-as reform-mozgalom jelentőségét, másrészt rámutatni, hogy 1825 után csak Széchenyi programmja volt és lehetett nemzetmentő. A legkiválóbb magyar történetíró, Horváth Mihály, páratlan és még mindig utói nem ért magasságon álló munkájában (Magyarország történelme. 2. kiadás. VIII. kötet.) a részletek, az egyes munkálatok közelebbi ismerete nélkül is találóan ítélte meg az 1792/3-as mozgalmat: Ha a munkálatok országgyűlés elé juthatnak, „a nemzet, a maga felszámíthatatlan előnyére, példáját adhatta volna a világnak, miként alakulhat líjjá egy állam, forradalmi rázkódások nélkül." (135. 1.) Végtelenül kevés anyag állott rendelkezésére s így csak annál csodálatraméltóbb éleslátása. (Pl. ő úgy tudja, hogy a bizottságok csak 1792-ig, Ferenc trónraléptéig dolgoztak s nem volt ismeretes előtte a Ferenc uralmának első két éve alatt, sőt részben még a Martinovics-per tárgyalásának idejében folyt lázas munka.) De a munkálatok nem szimpatikusak előtte. A kormánynak az az eljárása, hogy a XIX. század valamennyi országgyűlésén minden fölmerülő helyes reformtervet a rendszeres munkálatok körébe való utalással temetett el, benne is kiváltotta a kortárs ellenszenvét az ártatlan munkálatok iránt (256. skk. 1.). Tárgyilagosan ítélte meg Széchenyi működését is. De másrészt ő, ki már 1809-ben született, nem bírt teljesen szabadulni Széchenyi nagyságának nyomasztó súlya alól és a „Huszonöt év"-ben már kiélezetten az ő föllénését tette Magyarország: iij életre ébresztő tényezőjévé. Azzal, hogy 1790 és 1830 között — hogy így két évszámhoz kössük ez összetartozó korok képzetét —• nem találta meg a helyes kapcsolatot, 1825-t epochális határkővé, elválasztó ponttá építette ki. A Horváth Mihály után következő történetírást — eltekintve a pozitiv eredményeket tartalmazó analitikus részlettanulmányoktól — röviden jellemezhetjük: ami gondolat van benne, azt mind Horváthból merítette, ami pedig nem ennek művéből származik, az nem sokat ér. Ennek megfelelően két vonás domborodik ki benne: az 1792/3-as munkálatok egyre inkább háttérbe szorulnak, elmosódnak, értékük a történetírók tudatában egyre csekélyebb lesz, másrészt Széchenyi föllépése egyre fensétresebb színt és jelentőséget, de ennek megfelelően egyre egyoldalúbb megvilágítást is nyer. Távol áll tőlünk, hogy e nagyterjedelmű irodalmat elővonszoljuk s állításunkat min-