Századok – 1923-1924
Értekezések - MÁLYUSZ ELEMÉR: A reformkor nemzedéke 17
62 MÂLYUSZ ELEMÉR. tanaiban nyugaton, éppen Kossuth fellépésekor, az egyenlőség elve nyomult előtérbe, akkor ennek megerősödése már új szellemi mozgalom, a demokrácia történeti szerepének megindulását is jelentette.1 Az új áramlat nyugaton nem hirtelen, hanem történeti fejlődés folyamán tűnve fel, a nép széles rétegei számára követelt egyenlőséget az állam sorsának intézésében. Ennek az új szellemi mozgalomnak fráziskészletét vette át Kossuth s alkalmazta a fejlődésükben visszamaradt magyar viszonyokra. Egyenlőséget követelt az egész nemesség számára, amit évszázados törvények biztosítottak, de csak a nemesség számára. A magyar viszonyok sajátságos el-1 A liberalizmus és demokrácia különböző voltára vonatkozólag 1. E. Brandenburg: Die Reichsgründung. Leipzig. 1916. 1. к. 118. skk. 1., Fr. Meinecke megjegyzéseit (Zur Geschichte des älteren deutschen Parteiwesens. Historische Zeitschrift. (1917.) 118. k. 46. skk. 1.), Brandenburg válaszát (Zum älteren deutschen Parteiwesen. U. o. (1919.) 119. k. 63. skk. 1.) s a kutatás pozitiv részét elvégző A. Wahl cikkét (Beiträge zur deutschen Parteigeschichte im 19. Jahrhundert. U. o. (1910.) 104. k. 537. skk. 1.). Ezzel ki is merítettük azt a számbavehető nem publicista irodalmat, mely a liberalizmust és a demokráciát mint történeti fejleményeket tekinti és azokat a kutatás modern eszközeivel vizsgálja. Brandenburg és Meinecke felfogása nem fedi egymást. Az előbbi szerint a liberálizmus és demokrácia már alapfelfogásukban is különböző. A liberalizmus az egyén részére a teljes szabadságot akarja megadni, de azért arisztokratikus, mert az államot csak egy kis réteg vezetésére akarja bízni, viszont a demokrácia az összes állampolgárok teljes egyenlőségét óhajtja biztosítani. Meinecke Brandenburgnak túlságosan leegyszerűsítő tanításával szemben nem választja ennyire szét a két áramlatot, mivel ezek árnyalatokban egymás felé hajlanak, s össze is olvadnak. De nemcsak a vulgáris liberalizmus és demokrata radikalizmus közt ismer senki által nem tagadható („... wird von keinem halbwegs einsichtigen Historiker geleugnet werden") különbséget, hanem a demokráciát is úgy tekinti, mint amely a primar-liberális tanok egyenlőségi és népszuverénitási részéből csak akkor erősödött önálló programmá, amikor már az alsóbb társadalmi rétegek is öntudatra ébredtek, azaz a demokrácia ő szerinte is a liberalizmusnak időben fiatalabb hajtása. Történetírásunk nem sokat törődött a liberális eszmék eredetével, még kevésbbé vette számba, hogy ez az elnevezés különböző időkben más és más tartalmat fedett, hanem megelégedett a múlt század 50—70-es évei liberalizmusának általánosításával. Ezzel mérték össze pl. Széchenyi eszméit is, nem pedig az 1820-as évek felfogásával. Megbízható eredményekre mi is csak azzal a móddal juthatunk, ha egyes politikusok, államférfiak, írók felfogásának fejlődését vizsgáljuk.
