Századok – 1919-1920

Értekezések - KÁROLYI ÁRPÁD: Széchenyi István elkobzott iratai 225

széchenyi istván elkobzott iratai. 235 A honfiúi reménytelenség ugyanezen sötét árnyéka vonul végig azon a terjedelmes politikai munkán, melyet Széchenyi közvetlen e parainézis írása előtt fejezett be 1857 november havában. Csakhogy ez a reménytelenség részben az 1857-iki híres petitiónak az udvar és a kormány által való brutális visszavettetése miatt, szilaj elkeseredésben tör már ki !... Az álmatlan hosszú éjeken végig vonul Széchenyi lelki szemei előtt mind az a megaláztatás, melyet fajának legjobbjaira az aradi vérnapok óta az önkényuralom rámért s lelke fájdalmas lázrohamaiban, gyors, izzasztó munkával nyolcz hónap alatt megírja ezt a hatalmas művet, mely Széchenyi fogalmazásában közel 700 ívrét-oldalt tölt be. Kímélet nélküli, borzasztó kritika ez, melynek korbácscsapásaiból az új osztrák birodalmi politika minden egyes tényezőjének bőven kijut. A honszerelem, a hazafiúi kétségbeesés, a méltatlankodó harag, az elkeseredett düh, a velőkig ható sarcasmus, az égetőn szúró gúny, a sebző élez, a finom irónia, a triviális és a magasztos, a reális és a phantastikus valami bizarr, de mindamellett nagyszerű harmóniát alkotnak ebben az erővel teljes magyar nyelven megírott nagy műben, a politikai satvra egy nemében. És ha azok, a kik évtizedekkel ezelőtt a »Blick«-et olvasták, azt mondották, hogy Széchenyi ebben skorpiókkal ostorozza az absolutismus vezetőit, mit mondjon az, a ki ezt az ismeretlen magyar művét olvassa ? Ehhez képest a »Blick« csak évődés, csálc szelid pirongatás ! Széchenyi írói geniejének eredetiségét e munkában különösen az mutatja, hogy a maga sarcasmusát, iróniáját, metsző élezeit, szúró czélzásait hatalmas phantasiával kigondolt párbeszédekben a dialogisalók szájába adja egymás vagy önmaguk ellen. Párbeszédeket folytatnak az osztrák államférfiak, főleg Bach, a császárral, maguk közt, politikusokkal, egy cseh, egy magyar főúrral stb. Csak egyet hozok föl példakép e phantastikus, de jellemző párbeszédek közül : Bach azt tanácsolja a császárnak, hogy a magyarokat s különösen Apponyit ne fogadja, ha kihallgatást kérnek. Ha kétszer-háromszor visszautasítja ezen importunus urakat, örökre meg fog tőlük szabadulni ; mert ázsiai voltuk daczára is rájönnek arra, hogy tolakodásuk hiábavaló. De ha netalántán valami olyan ok, melyet Bach el sem tud képzelni, mégis arra bírná a fejedelmet, hogy fogadja Apponyit : ám hallgassa meg, de egy biztató szót se adjon neki. Tegyen úgy, mint ő, Bach, tőn egy gróf Szekérváry nevű alkalmatlan magyar úrral, a ki őt látogatásaival szokta kínozni. Ez a jó ember, mondja Bach, legutóbb ismét nálam járt, engem a maga ostoba