Századok – 1916

Történeti irodalom - Takáts Sándor: Rajzok a török világból. I–II. köt. Ism. Srs. 650

654 TÖRTÉNETI IRODALOM. 63I el volt aprózva, a végházakban igazában az egész magyarság életét élte át. Sajnos, a fizetetlenség, pusztulások megviselték az őrségeket, itt-ott mozgalmak is keletkeztek közöttük. Az udvari kamara már 1693-ban a végbeli magyarok elbocsátását s a végházaknak a beköltözött délszlávokra bízását javasolta. Pár év mult csak el s a javaslatot megvalósították. Nyilt csatában, várostromhoz szükség volt kalauzokra, kémekre. Kalauz nélkül a békés utas sem mozdulhatott, még kevésbbé a csaták (csapatok). A legtöbb kalauz pribék volt. A mieink azt tartották, a csatának a lelke a jó nyelv (hírmondó, a kiért a nyelvfogást sűrűn gyakorolták), gyámja a kémség, szerencséje a kalauzság. Kémje jobb, több a töröknek volt. Török-magyar szokások a végekben czímen a török kertész kedés, gyümölcsösök, szőlők, a viadalok, mulatságok alkalmával szokásos érintkezések (a Török-magyar vendéglátás is beszél róluk), a magyar viseletek a török hatása alatt történt fejlődése, a halászmesterség, közös malmok építése, barátságajánló és kérő levelek, vallásügy, áttérések kerülnek szóba, majd hosszasabban tárgyalja Takáts a minden más népétől elütő török követ járást a hódoltság korában. A vendéglátás s a követjárás közé ékelve régi pásztornépünk élete, főleg a XVII. század gazdaságtörténetének szinte merőben új képét adja. Megismerjük az alföldi pásztorok foglalkozását, szórakozását, erkölcsét, a sztrongálást vagyis a vlach (nem oláh !) pásztornépnél s a ruthéneknél szokásos fejős juhok, bárányok megszámlálását (juhhuszad = sztronga), a vajdálást, azaz a vlach és ruthén nép közt a vajdai tiszt gyakorlását, a vándorló pásztorokat, pásztorszókat, a vlach nép elöljáróit, papjait (batykó), az oláhok tretináját, a vándorpásztorok legelőbérét, a kezdetben mértéket, majd telket jelentő vesszőt, a hegyi ló és juhlegelőket (hólyák) s közben nagyértékű nyelvtörténeti adatokkal, az oláh településeket megvilágosító megfigyelésekkel találkozunk. A magyar sernevdősök a magyar sörgyártást tárgyalja és — közbevetőleg egy magyar udvarházat is leírva — kifejti, hogy a magyar sör leginkább szemelt árpából (szalad, innen a szaladser) készült. A XVII. század második felétől a sörgyártás nagy versenytársa lett a pálinkaégetés ; rozs-szaladból égették a pálinkát. A magyar faragómolnárok a záróczikke a II. kötetnek. A régi molnárok működése a tárgya, a kik igazában nem őrléssel, hanem malomépítéssel foglalkoztak, faragómesterek voltak s a háztól a koporsóig, az egyszerű malomtól a hatalmas dunai hídig (müyen volt az esztergomi) mindent megcsináltak. Egy füst alatt szó esik a magyar lisztről, a malmok asylum-jogáról s a malmok összes fajtáiról a daramalomtól a papiroscsináló malmokig.