Századok – 1913

Történeti irodalom - Auner Mihály: Az erdélyi szászok oklevelei a XV-ik század kezdetéig. Ism. Eckhart Ferencz 378

380 TÖRTÉNETI IRODALOM. támogatott az egyház és állam tekintélye és a mely szerinte a kánoni jog oszlopa. A közjegyzői intézmény — mint tudjuk — Magyarországon csak alárendelt szerepet játszott és csak egyházi bíróságok előtt szerepelt. Okleveleiket rendesen csak egyháziak veszik igénybe, épen mivel az egyházi bíróságok kánoni joga megkövetelte. Hogy mennyire nem támogatta az állami hatalom a közjegyzői intézmény megerősödését, a mi tekintettel a hiteles helyekre felesleges is lett volna, Zsigmond 1405. decretumából tűnik ki, a melyben még azt is megtiltja, hogy közjegyzők világiakat egyházi törvényszék előtt képviseljenek. Épen a hiteles pecséttel ellátott oklevelek tették Magyarországon feleslegessé a közjegyzői instrumentumot, mint az épen a fentemlített Gentilis előtt folyt perből is kitűnik, a hol az egyik procurator szerint : Probata sunt praedicta per quinque vei sex publicas litteras autentica sigilla habentes . . . Quae quidemlitterae sicautenticaede consuetudine in regno Ungariae plenam fidem faciunt, ut in Italicis partibus publica documenta . . . Az ellentét tehát a jogi felfogások között tudatos volt. Azt a kérdést kellett volna Aunernek tisztázni, hogy minő szerep jutott a szász városok jogi életében a közjegyzőknek és mi az összefüggés köztük és a városi jegyzők között. Röviden rámutat, hogy a kettő később egyesült. Itt is 1415-ön túl kellett volna mennie a kutatásokkal. Eredménye, hogy a XIV-ik ésXY-ik század fordulóján a városi jegyzői hivatal Erdélyben csaknem mindenütt ki volt fejlődve. A városi könyvek kérdését levéltári kutatások nélkül kár bolygatni. Hogy a városi könyvek keletkezésére Magyarországon a hiteles helyi protocollumok befolyással voltak nem hiszszük. A városok német lakossága ebben kétségtelenül a német jogszokást követte. A IV. fejezet »Az oklevelek fennmaradásának módjairól« szól. A transsumptumoknál a carta és notitia közti megkülönböztetés felesleges és erőszakolt. Különben is nem szász oklevéladókról kiállított oklevelekről szól (47.1.). Végűi az oklevelek részeit tárgyalja, a mi XIV-ik századi anyagnál, a mikor a formulák általánosak, mindenütt egyformák, mellőzhető lett volna. Ép azt nem találjuk, a mi e korban leginkább érdekelne : voltak-e bizonyos formulák, a melyek ugyanazon jogcselekményeknél visszatérnek az oklevelekben, a jogi élet és az oklevelek szövege közti kapcsolatot. A mű összefoglalása (57. 1.) mutatja, hogy eredménye sovány : »Az erdélyi szászok oklevélügye szoros összefüggésben áll Magyarország oklevélügyének fejlődésével és különösen a fehérvári káptalan okleveleivel.« Az előbbi eleve is bizonyos volt, minthogy a szászok itt igen nagy fejlettségű okleveles gyakorlat hatása alatt éltek, az utóbbira pedig nem elegendők kutatásai. Auner munkájában sok a jó gondolat és látszik, hogy alapos szakismeretekre — a mi hasonló magyar tanulmányokban ritka »