Századok – 1912

Történeti irodalom - Szegő Pál: Végváraink szervezete a török telepedésétől a tizenötéves háború kezdetéig. Ism. Perepatits István 465

465 történeti irodalom. élete itt is szemlélődés és munka közt oszlik meg ; a nyilvánosság előtt csak ritkán forgolódnak — mint békebírák, reformátorok — s ezért kevesüknek nevét őrzik az oklevelek. Lakatos 5—6 apát és rendtag nevét említi meg. A szerető gonddal írott munka felsorolja még az apátsághoz tartozott birtokokat (betűrendben !), s az apátság jövedelmeit és kiváltságait. * Szegő Pált a Hadtörténelmi Közlemények olvasgatása buzdította munkája megírására. Az volt a czélja, hogy a végbeli életről »egy minden részletre kiterjedő, megelevenítő korrajzot« nyújtson. Tanulmányozta a kérdés irodalmát, kutatott levéltárakban s ebbeli fáradozásainak eredménye ez a testes kötet, mely a végbeli rendet fénykorában, a XVI. század második felében mutatja be a királyi Magyarországon és tartozékaiban. A rendszer megalakulása a hódoltság következménye. A behódolás terjedésének meggátlására, a hódoltság határán élő lakosság életének és vagyonának védelmére, — egyszersmind a hazai pártosok és lázadók fékentartására vannak hivatva a várak, melyeknek mintegy előretolt őrtornyai a palánkok. A nyilt ütközetek lehető mellőzése óta a végvárak jelentősége egyre nagyobbodik s ezzel honvédelmünk is — sajnos — mindinkább helyhezkötötté, védekezővé válik. A nagy külső nyomás következménye az is, hogy a királyi és megyei hadak szinte összeolvadnak, s a nemesi és főúri kategóriák elhalaványulnak. Szegő munkája a királyi Magyarország végvárait térképen is bemutatja, mely a kerületek beosztását áttekinthetően szemlélteti. Közli a végvárak teljes névsorát 1541-től 1593-ig. Részletesen foglalkozik szerző a várak építésével, külső és belső felszerelésével, a végbeliek nemzeti, erkölcsi és társadalmi viszonyaival, anyagi helyzetével, létszámával béke és háború idején. Szegő munkájának fő érdeme az, hogy a kérdést egybefoglalóan tárgyalja. Kár volt azonban — a tömörség és elevenség rovására — megjelent munkákat ennyire fölhasználni. Másnak a munkáját idézi olyankor is, a mikor eredeti forrásra is utalhatott vólna, ha a műve elején felsorolt forrásokat csakugyan áttanulmányozta (pl. 53. 1. a híradás módozatai). Hiba, hogy az eredeti források nyers adatait nem mindig hozza összhangba : pl. a 209. lapon említi, hogy Lakon mindössze 10 katona állomásozik, a 212-en pedig, hogy a laki őrség havi zsoldja 921 forintot tesz ki. Latin nyelvű forrásra utalva beszél a mészégetésről s a cementumról mégis azt hiszi, hogy »a mai cementanyaghoz hasonló« valami. Nincs tisztában a német forrásokban sűrűn előforduló Rakusch (= országgyűlés) értelmével s a kornak az étkezés terén divatozó szokásaival. Furcsán hangzik az a vélekedése, 'hogy a szultán Mohács után csak azért nem ült