Századok – 1912

Történeti irodalom - Sztripszky Hiador és Alexics György: Szegedi Gergely énekeskönyve XVI. századbeli román fordításban. Protestáns hatások a hazai románságra. Ism. Gagyi Jenő 220

222 történeti irodalom. 222 nyelvi sajátságairól számolnak be, összehasonlítván a Molitevnikkel és a Paliával. Nagy fáradsággal összeállított rész a töredék korának, nyomtatási helyének és forrásainak meghatározása. Itt akad máikifogásolható is. Pl. érthetetlen a 127. lapon levő okoskodás : a könyvtáblában a Todoreszku-töredéken kivűl még 7 nyomtatvány volt, mind a Heltai műhelyéből való, a legrégibb 1564, a legújabb 1586-ban kelt, tehát azt kellene hinnünk, hogy az 1586—1601. évközből való. Miért kellene ezt hinnünk? Itt csak annyit lehet hinni, hogy a kötés 1601-ből való lévén, a töltelék okvetlenül régibb. A többi >>liinni valóra« nézve igazat adok a szerzőknek : csakugyan azt hiszszük, hogy Heltainál nyomtatták s valószínűleg az ő zsoltárait fordították. Az utóbbi pontra vonatkozólag mind a 10 ének forrását kimutatják az 1566. évi váradi énekeskönyvben és Dávid Ferencznél. A nyomdára nézve sem kételkedhetünk, mert ha nem Heltainál nyomták Kolozsvárt, akkor csak Hofbalternél lehetett Nagyváradon abban az időben (1570—3 közt) ; a betűtypus és tükör is teljesen egyezik egyéb Hofhalter-féle nyomtatványnyal, de nem a Heltai-félékkel. Szerzőknek valt alkalmuk ez összehasonlítást megtenni, nekem nincs, s így kénytelen vagyok elfogadni bizalommal állításukat, de sehogysem értjük azt, hogy kerül egy Nagyváradon nyomott ív Kolozsvárra makulatúrának : a nyomdász egyúttal könyvkötő is volt akkor, s templomi haszdálatra, forgatásra készült könyvet fűzve nem árult, ilyen kelendő árút csomagolásra is aligha használtak ; mindenesetre leírhatták volna a szerzők a talált ív külsejét : látszik-e kötés nyoma rajta, akkor esetleg egy széthullott könyvből kerülhetett a makulatura közé. Más magyarázatot nem tudok elgondolni. Hogy ki fordította ezeket az énekeket, nagyon mellékes ; fő az, hogy concrét bizonyítékunk van róla, hogy nemcsak formailag a'akultak kálvinista egyházak az oláhoknál, s nem a XVII. században fejedelmi kényszerre, hanem jó 70 esztendővel előbb maguktól ; református istentiszteletet tartottak, melyen református dicséreteket énekeltek anyanyelvükön, de hogy magyarúl is tudtak, mutatja az, hogy minden ének fölött ott van a magyar eredeti első sora, s az azonos szótagszámú fordítás is mutatja, hogy ugyanazon dallamra énekelték, mint magyar hitsorsosaik ; a prédikáczió a nemességnél magyarúl hangzott. A szerzők foglalkoznak az énekfordító személyének meghatározásával is ; elvárnók azonban, hogy előbb egymás közt állapodjanak meg erre nézve, mert furcsa hatást tesz egy tudományos múben, ha ilyeneket olvasunk : »... magyar eredetű protestáns psalmusoknak és dicséreteknek magyar embertől készített-. .. fordítása . . .« (1. 1.)