Századok – 1911
Értekezések - GOMBOS F. ALBIN: Történetünk első századaiból. - I. közl. 497
TÖRTÉNETÜNK ELSŐ SZÁZADAIBÓL. 503 De — bogy visszatérjünk kiindulási pontunkhoz — az akkori viszonyokból vont következtetések is ellene mondanak a Treisamaig vagy éppen a Wiener Wald-ig való rögtönös terjeszkedésnek. A magyarok nem tűrhették volna szó nélkül ezt a hirtelen rájuk szakadó nagy területi veszteséget, mert ebben az időben semmiféle csapás nem érte őket. Viszont a németeknek annyi bajuk volt otthon, hogy nem kivánhatták megújítani a háborúskodást a magyarokkal. Az »Ostarrichi« keleti határa tehát 976-ban a Treisamatól messze nyugatra esett. Az is bizonyos, hogy az elpusztított, a magyaroktól gyéren avagy közönként semmiképpen meg nem szállott, elhanyagolt területeken nem volt határozott határvonal. A német telepesek, illetve a telepítő egyházi és világi urak az őrgrófi minőségében kitűnő I. Liutpold1 alatt évről-évre keletebbre merészkednek. A megszállásra kívánatos hely elhagyottsága, a magyar és német udvar barátságos viszonya továbbra is kedvezett ennek a csendes foglalásnak. Időközben Liutpold nagyobb erőre jutott s a terjeszkedésnek ellenállani akaró magyarokat, vagy talán azért, mert a már megtelepülteket háborgatták, fegyveres kézzel visszaszorította. Űgy látszik, hogy a Wiener Wald-on túl Melk volt a magyarok utolsó szállása, a melynek eleste maga után vonta a Wiener Wald-on túli részek teljes elvesztését.2 A magyarok nem csináltak belőle országos sérelmet. De III. Ottónak már említett leveléből kitűnik, hogy a határszéli villongások hosszabb ideig eltartottak. Egy időre aztán mindkét fél megnyugodott az annyira-mennyire természetes határnak kínálkozó Wiener Wald-ban. A németek azonban korántsem elégedtek meg eddigi térfoglalásukkal. A Lajtáig terjedő, sokszor elpusztított s a magyaroktól kellőképpen meg nem szállott területeket is kész zsákmánynak tekintették. Hogy mennyire elhanyagolták a magyarok ezt a helyet, a legjobban az mutatja, hogy a keleti határ némi megerősítésére csak a Lajta alsó szakaszától délre eső vidékeken fordítottak gondot, a hol maga a természet is két kézzel sietett segítségükre.3 Ezt az újabb terjeszkedést lassan, csendesen — hiszen semmiféle komolyabb ellenségeskedésnek sem maradt nyoma — sikeresen keresztül is viszik I. Liutpoldnak fiai és örökösei a határ-1 Thitmari ep. Merseburgensis Chronicae lib. IV. с. 14. 2 V. ö. Giesebrecht i. m. I. 585. 3 V. ö. Karácsonyi, Hazánk Szt. István korabeli határairól. Századok. 1901. 1046.
