Századok – 1910
Tárcza - Országos levéltár ügye a képviselőházban 603
604 tárcza. tárnak tarthatatlan helyzetére akarom felhívni a közfigyelmet, illetőleg a t. háznak és a t. kormánynak figyelmét. Nem elfogultság nélkül szólok ehhez a kérdéshez, t. ház, nemcsak azért, mert első alkalommal van szerencsém a ház előtt felszólalni, hanem azért is, mert oly helyzetben van az Országos Levéltár, oly állapotban, hogyha ezt úgy fogom lefesteni, a mint van, annak a veszélynek teszem ki magamat, hogy túlzással fognak vádolni, hogy azt fogják mondani, hogy ezeket a dolgokat nem lehet komolyan venni. Pedig, t. ház, ugy van a dolog. Én talán 22 évvel ezelőtt, a mikor állami szolgálatba léptem, a belügyminisztériumban minden nap megtettem azt az utat az Országos Levéltár helyiségei mellett, és akkor is elszörnyűködve gondoltam arra a veszedelemre, a mely az országnak ott felhalmozott legnagyobb kincseit veszélyezteti, hogyha ott tüz támad, az ország e legnagyobb kincseiből, a történelmi emlékek egész tárházából nem maradna semmi. Lehetetlen azokat a helyiségeket megvédeni. De nemcsak a tűzveszély van meg itt, hanem sok egyéb. Először nyirkos pinczehelyiségben van elhelyezve a levéltári anyag és, a mit a tüz nem fog elpusztítani, annak egy részét a nedvesség, a szerencsétlen elhelyezés teszi tönkre. De feldolgozni is teljesen lehetetlen a levéltári •anyagot, a magyar történeti kutatásnak e munkaanyagát. A levéltár legnagyobb része ládákban hever. Azután az a kevés tisztviselő is, a kikről meg kell jegyeznem, hogy nem a rangosztályuknak köszönik azt a jelentőséget, a melylyel birnak, hanem annak a tudásnak, a mely akkor is biztosítana nekik positiót, ha nem volnának állami tisztviselők, mondom, azok a derék tisztviselők, a kik különben is semmiféle előléptetésben nem részesülnek, — nagyon csekély ennek a hivatalnak a személyzete — olyan helyiségekben dolgoznak, hogy igazán nem túlzás, ha azt mondom, hogy akárhány helyen a fegyházak és börtönök lakói is különben vannak elhelyezve, mint az Országos Levéltárnak érdemes tudósai. De még egyéb szempontok is vannak. Attól félek, t. ház, hogy ennek a levéltári anyagnak az állaga csonkításnak van kitéve, mert bár a vezető tisztviselők viselik ott formailag a felelősséget, de lényegileg és anyagilag nem képesek azt viselni. Ezért lehetetlen, hogy az ellenőrzés hatályos legyen, és meg vagyok győződve arról, hogy annak a nagyon becses anyagnak igen nagy része elvész, elkallódik, talán lopás útján és egyéb módon is eltűnik s így kárbavesznek az ország pótolhatatlan kincsei. Ehhez járul, hogyha nem is sürün, de ellátogatnak hozzánk külföldi tudósok, a kik a magyar történelemmel foglalkozván, keresik az Országos Levéltárt, hogy ott kutatásokat eszközöljenek. Kérdem, az ország prestige-e szempontjából, micsoda benyomást nyernek azok a külföldről ide ránduló és legilletékesebb elemek, ha ezen állapotokat látják ? Azt hiszem, hogy e pár rövid szó teljesen megvilágítja a helyzetet és szószaporítás lenne a további érvelés, mert mindez, azok részéről, a kik ott jártak és ismerik a helyzetet, általánosan elismert dolog. Hogy ebben a kérdésben felszólaltam és pedig nem minden reménység nélkül arra, hogy talán némi eredményt fogok elérni annyi évtizedes mulasztás után, annak az is oka, hogy a miniszterelnöki székben éppen gr. Khuen-Héderváry Károly ül, a kinek az a levéltár — és ezt a fiatal generatió talán kevésbbé tudja, mint mi, öregek — nagy gyarapodást köszönhet. Nagyon jól emlékszem reá, hogy a 8C-as évek elején, fiatal ember koromban felmerült az a kérdés, hogy a zágrábi Országos Levéltár nagyszámú — ha jól emlékszem — 19—20.000 olyan okiratot őriz, a mely a Magyar Országos Levéltárat illeti meg. Én akkor már megtanultam
