Századok – 1910

Történeti irodalom - Berzeviczy Albert: A cinquecento festészete; szobrászata és művészi ipara. Ism. Éber László 596

599 történeti irodalom. Berzeviczy könyve, tartalmát illetőleg, leginkább a Wölfflinéhez hasonlítható, abban a tekintetben is, hogy az építészetre nem terjeszkedik ki, de a tárgyalás módja más, nem összehasonlító-rendszeres, hanem inkább elbeszélő-ismertető. A német mű meglehetős művészettörténeti ismereteket tételez föl olvasójában, míg Berzeviczy igazán a nagy közönségre számít, mely könyvéből fogja a cinquecento művészetére vonatkozó ismereteit meríteni. Az érthetőségre, egyszerűségre, áttekinthetőségre való törekvés természetes következménye volt a mű czélzatának. Szigorúan genetikus módszer nem várható az ily könyvtől, melynek czélja a XVI. század nagy alkotásainak a bemutatása és a tudományos kutatás eredményeinek rövid, összefoglaló ismertetése. A tárgy csoportosítása nagyjából a chronologiai sorrenden alapul, de ezen a kereten belül szűkebb körök keletkeznek, a melyek a legnagyobb művészek hatását tükröztetik vissza helyi összefüggésben. Természetes, hogy az általános jellegű első fejezet után, mely a cinquecento művészeti jellemét ismerteti — nagyrészt a Wölfflin által formulázott eredmények alapján — Leonardo da Vinci foglalja el az első helyet. A nagy toscanai mester művészete, mely oly mélyen benngyökeredzik még a XV. századbeli firenzei művészeti gyakorlatban, kutató szelleme, mely a quattrocento sokoldalú, fürkésző, kísérletező törekvéseinek mintegy hatványra emelése, a legjobban megérteti a múlttal való összefüggést. Leonardo életének rövid elbeszélése után a szerző részletes, finoman csiszolt jellemzésekben foglalkozik fönnmaradt műveinek sorozatával. Különösen tanúlságos annak a hatásnak kimutatása, melyet az idegen nagy mester a lombardiai festészet további sorsára gyakorolt. Fölvonulnak előttünk a régibb irány képviselői, a kik az új század első negyedében is még híven megőrzik a quattrocento jellegét. Leonardo nagy egyénisége teljesen lenyűgözte közvetlen tanítványait, a kik közül még a legtehetségesebbek, Boltraffio és Solario sem szólalhattak meg soha többé elfogulatlan, egyéni nyelven, míg önállóbb követői, elsősorban Bernardino Luini és Gaudenzio Ferrari arról a termékenyítő befolyásról tanúskodnak, a mely a vezető nagy mesterek példájából árad ki és a művészeti fejlődés fő tényezője. Gyüjtőtükörhöz hasonlította Wickhoff Michelangelói, a melyben a kor minden művésze találkozott és a honnan minden irányban kisugárzottak. Öriási alakja messze a század határán túl kiveti árnyékát és hosszú életpályája kiválóan alkalmas arra, hogy ahhoz fűzzük a cinquecento művészetéről való szemlélődésünket. Minthogy nem az egyes művészek életrajzainak sorozatáról, hanem a kor művészetének általános ismertetéséről van szó, igen czélszerű eljárás, hogy Berzeviczy két, egymástól távollevő