Századok – 1910

Történeti irodalom - Berzeviczy Albert: A cinquecento festészete; szobrászata és művészi ipara. Ism. Éber László 596

598 történeti irodalom. hogy a tárgy tömege miatt olykor meg kell állapodnunk lélegzetvétel czéljából, de sehol sem kezdődik egészen új művészet, melynek lassú változásait mindig csak nagy korszakok után figyelhetjük meg.« így fejezi be Wickhoff legutolsó fejtegetéseinek egyikét. A köztudatban azonban a XVI. század néhány első évtizede még mindig nem annyira mint a művészeti fejlődés egy phasisa szerepel, hanem inkább mint végső eredmény — alulról nézve — és másfelől mint hasonlíthatlan magaslat, a melyről már csak alászállás volt lehetséges. Mintegy két külön folyamat között foglal helyet ez a nagy phaenomen. Valóban phaenomen, nem abból a szempontból, mintha akár az olasz művészet körében is a fejlődés lehetőségének netovábbja lett volna, mintha ideális tökéletességével immár csak hanyatlásnak, elfajulásnak lehetett volna előzménye, hanem azért, mert igen nagy művészek hosszú sora testesítette meg a kor uralkodó eszméit. Nem történeti unicum a cinquecento, de, valóban nagy, boldog kor, mert oly hatalmas egyéniségek műveiben tükröztette vissza magát. Nem véletlen, hogy legújabban ismét annyira föllendült a cinquecento művészetére vonatkozó irodalom. A múlttal való kapcsolat és a jövőbe való átmenet történeti kérdéseinek tisztázása mellett általános és élénk a vágy, hogy jobban, mélyebben megismerkedjünk a kor nagy mestereivel, nagy alkotásaival. A korábbi, kultúrtörténeti és aesthetizáló szemlélet helyébe új fölfogás lépett, mely minden forrás fölhasználásával és szigorú kritika segítségével elsősorban a lényeges művészeti és psychologiai szempontok és kapcsolatok felderítésére törekszik. Legjellemzőbb ebben a tekintetben a Michelangelóra vonatkozó irodalom hallatlan föllendülése, annak a törekvésnek következménye, hogy az újabb művészettörténet e centralis jelentőségű, de belső lényegében oly nehezen megközelíthető alakját valóban, minden vonatkozásában megismerjük. Leonardo da Vincinek is csak az imént jelent meg terjedelmes új életrajza, mely a quattrocentóból a XVI. századba való átmenet nagy problémájára helyezi a fősúlyt. Hasonló szempont uralkodik Velenczére nézve abban a legújabb műben, mely Giorgione nemes művészetét igyekszik a maga reconstruálható teljességében bemutatni. Ráfael mint építőművész ismételten erősen foglalkoztatja a kutatókat és a mellett a Vatikán freskóinak tárgyi tartalmára és jelentőségére nézve is figyelemreméltó új szempontok merültek föl. Már egy évtized előtt látott napvilágot Wölfflin igen elterjedt könyve, mely a XVI. század művészetének, a »classikus művészetnek« mélyebb és igazabb megértését széles körben előmozdította.