Századok – 1907

Tárcza - Fiók Károly: Géza fejedelem nevéről. Feleltűl Bleyer Jakab megjegyzéseire 862

TÁRCZA* .GÉZA FEJEDELEM NEVÉRŐL. Feleletül Bleyer Jakab megjegyzéseire. A Századok mult október-havi számában Bleyer Jakab tüzes rohamot intéz a szeptemberi számban megjelent értekezésem néhány olyan pontja ellen, melyben a magyar hun-monda germán elemeiről szóló dolgozatának egy-két állítását is kénytelen voltam érinteni, illetőleg a bennök foglalt alaptalan tanításokra rávilágítani. Csak kötelességet teljesítettem ; mert az a meggyőződésem, hogy hamis tudományra sem nyelvészetben, sem történelemben nincs szükség, és a ki az ilyen gyomokat irtogatja, hálátlan munkát végez ugyan, de szolgálatot tesz az igazi tudománynak. Lám, Bleyer is tanult a kelletlen leczkéből. »Már én is egész kétségtelennek találom, — mondja a 762. lapon — hogy Attila >• Etele ikerszavak, csak úgy, mint zavar >• zever stb.« Nem írom ugyan alá a hangtörvénynek e helyen való alkalmazását, de micsoda óriási haladás ez ama kategorikus oktatásához képest, hogy »a magyar Etelában germán hangtani folyamatot kell feltennünk, mert a szókezdő és szóközépi a magában a magyarban sohasem változik át e-vé.« Hogy mily feneketlenül botrányos volt e tanítása, csak akkor látjuk igazán, ha mostani kis czikkében hozzáadott kommentárját is megszívleljük : »Én egy évig kerestem a magyarban szókezdő és szóközépi a > e megfeleléseket és nem találtam egyet sem.« Tehát egy álló esztendei keresés után nem jött rá Bleyer, hogy a magyar > megyer, zavar >• zever stb. hangátmenet milyen csodálatos bőségben megvan a magyarban ! Hálából azért, hogy én őt ez igazságra megtanítottam, olyan huszár rohamot intéz ellenem, a melylyel tőle telhetőleg legázolni iparkodik az én tudományos kis reputatiómat, le egész a sárga földig ! Nem hagy rajtam sem a múltból, sem a jelenben egy tisztességes vonást. Ingyen se jut eszébe, hogy ugyanakkor a magáét még jobban legázolta ádáz rohamával, modorával, ízlésével. Ha megszavaztatnánk e kérdésben a Századok olvasóit, oly statisztikai eredményt kapnánk, melytől Bleyernek több oka volna megijedni, mint nekem. De ő erről nem tehet. Elragadta paripája, a vérszemű, a lángszemű harag. Nem is sokat törődtem volna támadásával ; az én nyugalmam az ő háborgása mellett, tudatlanságom az ő képzelt nagy tudománya mellett szépen meglehettek volna. Nemcsak én tudom azt, hogy haragos embernek hányadán áll az igazsága, tudja más is ! De szólnom kell azért, mert oly eljárást tulajdonít nekem, a mit én kereken visszautasítok. Azt mondja, hogy én tudatos ferdítéssel élek, mikor azt mondom, hogy Bleyer »nem kevesebbet akar phonetikai törvények segítségével bebizonyítani, mint azt, hogy