Századok – 1906

Történeti irodalom - Vadnay Károly: Irodalmi emlékek. Ism. Váczy János 61

70 TÖRTÉNETI IRODALOM. lassankint a múlt idők nemes rozsdája rakódik, minden adata kétszeres fontosságot nyer. S valóban a pályája első harminca esztendejéből való följegyzések kész anyag lévén az emlékírásra, pályája második felében lelkes buzgalommal liasználta fel Vadnay valamennyit. Azt mondhatni, hogy nemcsak az emlékezések épülnek az író korábbi följegyzéseiből, hanem az emlékbeszédek anyaga is részben ilyenekből van szerkesztve. Innen magyarázható, hogy Vadnay emlékbeszédeinek talán legszembetűnőbb tulajdonsága az érzés közvetetlensége, a miben kivált az újabb emlékszónokok között alig van egy is hozzáfogható. Innen magyarázható továbbá Vadnay azon írói sajátsága is, hogy ő. emlékbeszédeiben mindig az illető férfiúval, nyilvános és magánéletével, egyszóval oly körülményekkel foglalkozik, melyeknek adatait naplói s gazdag emlékezete nyújtják. Ez a legjellemzőbb tulajdonsága Vadnay emlékbeszédeinek. Kitkán bonczol valamely művet kissé részletesebben ; hogy pedig ezt tenné műve középpontjának, arra nincs példa nála. Az illető író legjobb munkáiról is csak rövid megjegyzéseket tesz, melyek magukban véve helyesek ugyan, de az irodalomtörténetnek kevés anyagot adnak. E mellett nem is az író általános pályája, mint inkább az emberi jellem fejlődése s a cselekvés különböző terein mutatott öszhangja köti le Vadnay figyelmét. Egyetlen beszéde sincs, melyben az író nyilvános pályájának rajzához az ember magán életének rajza is ne sorakoznék; de olyan több van, melyben emez az uralkodó. »Meggyőződésem — írja Degré Alajosról szóló beszédében — hogy a jellem ér annyit, mint a tehetség, s a szép életnek van annyi hatása, mint a szép műnek.« E jeligéül választott és követett meggyőződés szabta meg Vadnay e kötetbeli nagyobb dolgozatainak tartalmát és szerkezetét. Hogy ügy mondjuk, benső, nem mindenki előtt feltáruló adatokból, melyeket csak a bizalmas barát figyelmes szeme tarthatott számon, alakultak ki e dolgozatok, közvetetten adatokból, közvetetten hangon. Vadnay nem törekszik arra, a mit különben is kevés emlékszónokunk művében találunk, hogy a tárgyalt író életét s műveit egy közös alapgondolatból magyarázza; hogy az alkotó művész különböző alakjait egy közös alapeszméből eredőknek tüntesse föl; hogy az irodalomtörténeti fontosságot félreérthetetlenül kiemelje. Az ő felfogása úgyszólván lehetetlenné tette e művészibb alakját az emlékbeszédnek. Másfelől azonban, jóllehet nagyrészt saját feljegyzéseiből dolgozott, művelt ízlése megóvta az émelygős túlzásoktól. Ugy gondolkozott, hogy az emlékszónoknak nem illik olyan dicsőséget hárítania elhunyt írótársára, a mely ellen az erősen