Századok – 1906

Értekezések - SZENTPÉTERY IMRE: A történettudomány objektivitásának kritikája 585

586 SZENTPÉTERY IMIÍE. A történet-philosophia jogosultsága kétségtelen ; hiszen általánosan elismert alaptétel, hogy a tudományok fejlődése csak akkor várható, lia önmaguknak tudatára ébrednek, öntudatosan alkalmazzák azon módszer- és ismerettani elveket, melyeket az elmélet mint a tudomány lényegének megfelelőket állapít meg. Érthető az is, hogy a történetelmélet talán tágabb mezőt ölel fel, mint egyéb tudományágak elmélete. Mégis ki kell mondanunk, hogy a történet-philosophiának azon irányát, melyet a történetelmélet napjainkban legnagyobb részében követ, a történettudomány természetével minden részében egyezőnek nem tekinthetjük. A történet-pliilosophusok nagyrésze manapság csak azért veszi vizsgálat alá a történetelméletnek egy-egy kérdését, hogy a történettudománynak eddig vallott elveit megdöntve, új elveket állapítson meg, s a maga újító elvei szerint akarja kitűzni a történelemnek új és »egyedül helyes« irányát. Különösen a nem szakbeli történetkutatókból lett történet-pliilosophusokra nézve áll ez, kik a történettudomány régi alapelveit kiforgatva, egy, jobban mondva : számtalan új történettudományt akarnának megállapítani. Ki van mondva az ítélet, hogy a történettudomány jelen állapotában nem is tudomány, csak akkor lesz azzá, ha új alapokra helyezkedik. Ebben rejlik napjaink történetelméleti irodalmának sarkalatos hibája. Mert a történet-philosophia feladata nem lehet az, hogy új történettudományi elveket találjon ki és így a történettudomány fejlődését inkább hátráltassa, mint elősegítse, hanem csupán az, hogy a meglévő történettudomány elveit iparkodjék megcdlapitani, s ezeknek öntudatossá tételével tegye a tudományt mennél tökéletesebbé. Ezen tétel helyességében a szakbeli történettudósok legnagyobb része megegyezik, és ezt a tételt vallották azok a történetírók is, kiknek műveit a történettudomány mintaszerű alkotásai közé szokás sorozni. A történet-philosophiai irodalom művelői azonban nem ezek közül, sőt legnagyobb részben nem is a szorosabb értelemben vett történetírók sorából kerülnek ki. Nyelvészek és természettudósok, philosopliusok és sociologusok vitatják a történetelmélet kérdéseit, míg az igazi történetkuta-