Századok – 1904

Történeti irodalom - Fraknói Vilmos: Gróf Széchényi Ferencz. Ism. Váczy János 777

780 TÖRTÉNETI IRODALOM. felel meg a valóságnak.« Bizonyos, hogy kiváló politikusok és írók osztoztak a császár eszméiben. De épen ez mutatja a nemzeti érzésnek elernyedését, a nemzeti önállóság eszméjének elgyengülését, a mi különben megint az akkori európai közszellemben találja magyarázatát. Ha tehát Széchényi Ferencz e tekinteben kora felfogását tartotta : bizonyára el nem ítélhető,, de nem is dicsérhető. Azonban ha tudták a császár hívei — a mit Fraknóival nem mernénk állítani — hogy »a császár szándékai és az általa uralomra jutott eszmék logikai következményei az absolut kormány megszilárdulását kizárják, tehát előbb-utóbb az alkotmányos intézmények, tiszult alakban, vissza fognak állíttatni«, miért tagadták meg multjokat legott a császár halála után, midőn a nemzeti visszahatás oly erősen nyilvánult, habár csak kis ideig is? Miért szégyenkezett a legtöbb, hogy a császár eszméinek hűséges végrehajtója volt? Mert érezték, hogy nagy tévedésben élnek. A nemzetiség tüze sokkal magasabbra lángolt, semhogy fényénél előbbi vakságukban maradhattak volna. A magyar közélet egyszerre átalakult s a forradalom jelszavai átjutottak hozzánk is. De a nemzetnek nem akadt vezére. Csak tévelyegve jártak a jobbak is, a hatalom előtt meghajolt mindenki. A nemzetiség ereje újra veszendőbe jutott, / és Kazinczyn kívül senki sem bízott többé jövőnkben. És a kik lassankint a sülyedésből kiemelkedtek is, nem politikai jogaink visszavívásához fogtak, hanem a művelődés eszméinek terjesztéséhez, akár a szellemi, akár az anyagi téren. Itt járt elől Széchényi Ferencz s itt emelkedett ki kortársai közül. Még Festetics György gróf hasonlítható hozzá. Mind a ketten olyan intézetnek vetettek alapot áldozó készségükkel, a mely jövendő haladásunkat nagy mértékben irányította. E részben méltók a nemzet hálájára. Mintegy kerülő úton próbálták a nemzeti erőt gyarapítani, mivel arra nem vállalkozhattak, hogy politikai jogainkat megmentsék. Sajnos, hogy áldozó készségük nem tett a nemzeti életre egyetemes hatást, mint később a Széchenyi Istváné. Mert sem Széchényi Ferencz, sem Festetics György nem állottak egyszersmind a nemzeti tevékenység harczosai közé. Sőt Széchényi Ferencz most is épen oly kevéssé bízott a magyarság jövőjében, mint előbb. Hitet kellet adni a nemzetnek jövőjéhez, s ezt az ő harmadik fia, István, tette korszakalkotólag. Mindenesetre ehez is hozzájárult az apa, ha cselekvőleg nem is, önkínzó elvonultságával s kétségbeesett lemondásával, a mi Széchenyi Istvánt elmélkedésre ösztönzé : lehet-e még reményünk az élethez ? A »legnagyobb magyar« egész pályája is világosabban