Századok – 1904
Értekezések - SZÁDECZKY LAJOS: A bujdosó kuruczok emlékei Törökországban 595
A BUJDOSÓ KURUCZOK EMLÉKEI TÖRÖKORSZÁGBAN. 597 Nemcsak a honfiúi kegyelet lelkesített erre a vállalkozásra, hanem az a tudat is, hogy magyar történetíró még nem járt azon a helyen, s hogy tulajdonképen azt sem tudtuk, ott sem tudják, hogy hol volt az a Virágok mezeje, melyen az ő nyári lakok (csiflik) állott ? ! Buzdított a kegyeletes emlékű hely fölkeresésére Tlialy Kálmán is, a ki 1888-ban szintén meglátogatta Thököly sírját az izmidi temetőben, de lakóhelyét nem kereshette fel. A kutatást már a mult tavaszon előkészítettem, közölvén a tájékoztató adatokat egy Izmidben tizenöt év óta élő hazánkfiával, Pap Keresztélylyel, a kitől mint a város vidékével ismerős, szenvedélyes vadásztól leginkább reméltem kellő útbaigazítást nyerhetni. Thökölyék 1701 őszén internáltattak Konstantinápolyból »Ázsiába, Nikomédiába, Bithyniaországba.« Szeptember 24-én érkeztek oda hajón s 25-én szállottak be »a császár parancsolatjából rendeltetett szállásokra, melyek egy széltében a tengerparton« voltak. Megérkezésüket este lakomával, zenével és tánczczal s tűntető jókedvvel ünnepelték, a mikor a hőslelkű Zrínyi Ilona maga ment jó példával elől, hogy elűzze a számkivetés felett érzett keservöket mind férjének, mind szolgáinak. Komáromi leírja, hogy Nikomédiába érkezésük napjának estvéjén »jó magyar vendégségünk lévén, csodálkoztak az magyar muzsikának zengésén, bő borivásokon s tánczolásokon mind az városbéli, mind az ablaknak általa alatt kikötött sok hajókon lévő törökök s keresztyének. Ezen vendégségnek végén asztaltól felkelvén, mint az hattyú halála előtt, rendkívül való kedvét mutatta szegény asszonyunk, a méltóságos Zrínyi Ilona fejedelemasszony. Melyet mért cselekedett ? megvallá, hogy bizony nem cselekedte volna, de hogy mind méltóságos férje s mind szolgái s szolgálóji ne gondolhassák az tengeren által való hozattatásukon való valamely búslakodását, hogy másoknak is elméjekből kiverje maga példájával, azért cselekedte.« l) Zrínyi Ilona tüntető jókedvében még meg is tánczoltatta az urakat. Komáromit is unszolta, »sokat és szívesen hívta«, hogy véle tánczoljon, de ő roszúllétével mentette ki magát; ám addig ő nagysága meg nem engedett, »hanem — úgymond Komáromi — bévevé kezemet, hogy jobban lévén, dupláson kipótolom, sőt Isten engedvén, az pataki palotában viszem végbe.« *) Komáromi János naplója, 73. 1.