Századok – 1903

Történeti irodalom - A magyar honfoglalás kútfői - (II.) Byzanczi történetírók. Ism. Pecz Vilmos 160

történeti irodalom. .165 Leydenben 1611-ben a következő czímmel : »Constantini imperatoris Porpbyrogeniti, De administrando imperio, ad Romanum f. Liber nunquam antebac editus. Joannes Meursius primus vulgavit, latinam interpretationem ac notas adjecit. Lugduni Batavorum. Ex officina typograpbica Joannis Balduini, impensis vero Ludovici Elzeviri. 1611.« Ennek a kiadásnak változatlan lenyomatát látjuk a következő, 1617-ben kiadott munkában : »Constantini Porpbyrogennetae Imperatoris opera, in quibus tactica nunc primum prodeunt. Joannes Meursius collegit, coniunxit, edidit. Lugduni Batavorum, ex officina Elzeviriana. Anno 1617.« Meursius kiadása a jegyzetek előtt közvetetlenűl álló előszó (Benigne lector!) tanúsága szerint a (heidelbergi) Bïbliotheca Palatina (Szabó Károly pfalzi könyvtár-nak nevezi) egy kéziratán alapúi, melyet Meursius a kiadás előtt több mint négy évvel (tehát körülbelül 1606-ban) lemásolt, de a melynek sem koráról, sem értékéről nem nyilatkozik. Mint tudjuk, ezt a híres könyvtárt Tilly 1622-ben Heidelberg elfoglalásakor Rómába küldötte, a honnan azután egy része visszakerült. Vári, kinek jelentése ezt a kéziratot még nem ismeri, a Byzantinische Zeitschrift-hen adott figyelmeztetésem folytán utána járt a kéziratnak, és most az ő nyilatkozata alapján mondhatom, hogy a nevezett kézirat nem maradt Rómában, hanem jelenleg ismét Heidelbergben található. Constantinus császár munkáját másodszor Banduri adta ki Párisban 1711-ben a következő czímű két kötetes munkájában : »Imperium Orientale sive antiquitates Constantinopolitanae in quatuor partes distributae . . . Opera et studio Anselmi Banduri. Parisiis, J. B. Coignard, 1711.« Ennek változatlan lenyomata Velenczében 1729-ben (Venetiis, ex typographia Bartholomaei Javorina) jelent meg. Ez a kiadás nagy haladást mutat a Meursiuséhoz képest, a mi főképen a Banduri által felhasznált kitűnő kéziratnak köszönhető. Ez ugyanis az előszó szerint a párisi nemzeti könyvtárnak 2661 számú hártya-kézirata, melyet Banduri kiválónak mond (optimae notae) s a melyet — mint mondja — a XIII. századból valónak tartanak. Már most Vári azt állítja jelentésében, hogy Banduri a párisi nemzeti könyvtárnak 2957 számú XYI-ik századbeli értéktelen papiros-kéziratát használta. Ámde hogyan egyeztethető össze ez az állítás azzal, a mit Banduri mond az általa használt kéziratról? Lehetséges-e az, hogy Banduri és Vári egy és ugyanazon kéziratról beszélnek ? Én azt hiszem, hogy nem. Mert eltekintve a két kéziratnak a számozás tekintetében (2661 és 2957) való különbségétől, a mit még csak megmagyarázhatnánk oly módon, ha fölteszszük, hogy a Banduri SZÁZADOK. 1903. II. FÜZET. 12